Irodalom

I. Kulturális forradalom – a nyugati kultúra alkonya

„Forradalom közeleg. Ez a forradalom más lesz, mint az elmúlt idők forradalmai. Az egyénnél és a kultúránál kezdődik, és csak végső aktusaként változtatja majd meg a politikai struktúrát. Sikeréhez nincs szüksége erőszakra, és ellenállni sem lehet neki erőszakkal. Máris bámulatos gyorsasággal terjed, s ennek következtében törvényeink, intézményeink és társadalmi szerkezetünk máris változóban vannak…”

(Charles A. Reich: A zöldülő Amerika. 1970)

„Valamennyi osztály közül, amely napjainkban a burzsoáziával szemben áll, csakis a proletariátus valóban forradalmi osztály” – szögezte le Marx a Kommunista Kiáltványban. Erre a tézisre alapozva a XX. század első két évtizedének eseményei Marx követőiben megérlelték azt a meggyőződést, miszerint eljött az ő idejük. Úgy gondolták, ha háború törne ki Európában, a „proletárok” nem fognának fegyvert más nemzetekhez tartozó proletár testvéreik ellen, inkább ezen fegyvereket majd saját uralkodó osztályaik ellen fordítják. 1914 augusztusában bekövetkezett az első nagy pofáraesés: a tömegek mindkét oldalon önként és dalolva mentek a háborúba, a németországi szociáldemokrata párt pedig megszavazta a Reichstagban a háborús költségvetést. A következő pofon a világháború végén érte a marxistákat: a vesztes háború traumáját meglovagolva kirobbantott kelet-európai forradalmak sorban buktak el, éppen a munkásság támogatásának elmaradása okán. A berlini spartakista lázadást a frontveteránokból szerveződő szabadcsapatok (Freikorps) gyorsan leverték, vezetőit (Luxemburg, Liebknecht) rövid úton kivégezték. Nem járt több sikerrel a müncheni tanácsköztársaság vagy a magyarországi kommün sem: „A vidék, az ország csak megrémült szemlélője volt a budapesti zsidó hepciáskodásnak s tűrte, mert fegyvertelenül állt, a csürhe uralmát.” – írja 1920-ban Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök „A marxizmus csődje a tények világánál” című elemzésében. A kommunistáknak egyedül Oroszországban sikerült megvetniük a lábukat. A „világforradalom” elmaradt, a „világ proletárjai” nem sok hajlandóságot mutattak arra, hogy „egyesüljenek”. A marxisták sehogysem értették a dolgot. Ők mindent jól csináltak, ahogyan az a nagy piros könyvben meg van írva, mégsem jött össze. Mi lehetett a hiba?

Mivel a marxisták gondolkodása az anyagelvűségre épül (materializmus), a történelmet „az osztályharcok történetének” (Marx), a termelőeszközök birtoklásáért folytatott szüntelen harcként fogják fel, így kifelejtettek az egyenletből néhány fontos változót. Eszükbe sem jutott, hogy a melósok nem fognak olyanokat követni, akik nem közülük valók (ti. a marxista vezetők túlnyomó többsége zsidó értelmiségi volt – ahogy a baloldalon ma is ők a hangadók), a munkát legfeljebb hírből, a gyárat pedig könyvből ismerik, s a munkások elégedetlensége számukra csupán eszköz a hatalom megragadására. Prohászka már idézett művében gúnyosan jegyzi meg a magyarországi tanácsköztársaság bukása után: „Ez a harc tehát csak a Landlereknek s a Kúnfiaknak s egyéb galíciai elv- és fajtársaiknak kellett: ők hozták magatartásukkal s folytonos lármás izgatásukkal azt a vészt Magyarország nyakára, melyet ily ősi, magyar hangzású nevek, mint Pogány-Schwartz, Landler, Hamburger, Dirnfeld Izidor, Weisz Samu, Klein, Szamuely jeleznek, örök szégyenére a magyar történelemnek”. Éppen így figyelmen kívül hagyták a tömegek kulturális hátterét is, a hazájuk iránti lojalitást (patriotizmus) és a vallást, ami ekkor – 120 év liberalizmusa ellenére – még mindig hatott az emberekre, szerves részét képezvén az európai kultúrának. A hazához, a nemzethez való lojalitás „felülírta” az osztályöntudatot. Erre a lojalitásra építettek a húszas-harmincas években zászlót bontó, az európai kultúrára és hagyományokra alapozó nemzetiszocialista mozgalmak. Még a nemzetiszocializmust kritikusan szemlélő kiváló történész-filozófus, Padányi Viktor is kénytelen elismerni a két ideológia összevetése után, hogy „a nácizmus konstrukciójában és minden torz vonása mellett is európai képződmény volt, de a bolsevizmus nem az”. Hogy egy szocializmus nemzetivé vagy nemzetközivé válik-e, abban Padányi a tömegeknek a középosztályhoz való viszonyát látja döntő tényezőnek. Ebből kiindulva megállapítja, hogy„ha egy országban olyan szocialista uralmi rendszer létesül, mely a tömegnek és az elitnek közös alkotása, amellyel a középosztály vezetői integritását megtartva van szintézisben, akkor az a szocialista rendszer szükségképpen nemzeti karaktert kap, közkeletű szóval jobboldalivá lesz”. Így a marxistákkal szemben a XX. század nemzetiszocialista mozgalmai nem a nemzetközi munkás-szolidaritást, hanem a nemzethez, a fajhoz való hűséget hirdették, hangsúlyos szociális programmal. Térnyerésük okafogyottá tette a marxista agitációt, mivel még az addig baloldali munkások is tömegesen csatlakoztak a nemzetiszocialista pártokhoz, s azok ott, ahol hatalomra kerültek (pl. Olaszország, Németország), képesek voltak visszavezetni, integrálni a munkásságot a nemzeti társadalomba, addig soha nem látott jólétet és szociális biztonságot teremtve. A nemzetiszocializmus ezért igencsak zavarta a világzsidóság köreit, mivel mind a kapitalista, mind a kommunista rendszerrel szemben reális alternatívát volt képes felmutatni, ezért pusztulnia kellett. A munkásosztály viszont nem volt hajlandó eljátszani azt a történelmi szerepet, amelyet Marx ráosztott, mi több a középosztály kiirtása helyett inkább a soraiba kívánkozott, ami a II. világháború előtt Németországban a hitleri rendszer alatt, majd a nemzetiszocializmus leverése utáni nyugaton bekövetkezett gazdasági fellendülés során be is következett. A forradalom tehát „proletariátus” nélkül maradt – nem akadt senki, aki győzelemre vigye, ahogy Prohászka már 1920-ban megállapította a magyarországi tanácsköztársasággal kapcsolatban:„még a mi nagyipari életünkben is oly jól szituált munkás rétegek keletkeztek, hogy gazdaságilag a polgári osztály sok csoportjánál jobban álltak s azért osztályharcra, mely világot fordítson ki, nem gondoltak.” Ezt a rájuk nézve komoly problémát a kommunista stratégák többféleképpen próbálták megoldani.

Egyrészt megkísérelték a kommunizmust egy kis „árukapcsolással” eladni a kiszemelt társadalomnak. Ezt több helyen úgy sikerült megvalósítani, hogy a kommunizmus ügyét az adott nemzet függetlenségi harcával kapcsolták össze, s a nemzeti függetlenségi mozgalom élére álltak. A „forradalmi proletariátus” szerepét itt a külső elnyomás, megszállás ellem küzdő népek alsóbb osztályai játszották. Ezt a kis „trükköt” először maga Sztálin dobta be, amikor azt tapasztalta, hogy az előrenyomuló németeket a lakosság sok helyen felszabadítóként ünnepli, s a Vörös Hadsereg (melyet a háború előtt éppen ő fejezett le) sem túl serény a rendszer megvédésében. 1941 őszén Sztálin meghirdette a „Nagy Honvédő Háborút”, enyhített az ortodox egyház üldözésén (megszüntette a moszkvai pátriárka házi őrizetét), újra bevezette a széles (cári) váll-lapokat a Vörös Hadseregben, több félreállított vagy lecsukott tábornokot, tisztet újra szolgálatba állított, és nem spórolt a hazafias szólamokkal. Ez a taktika a Távol-Keleten (Kína, Korea, Vietnam), Kubában (az elűzött Batista tábornok az USA kiszolgálója volt), valamint Jugoszláviában (Tito partizán mozgalma) vezetett sikerre. Nyugaton – független nemzetállamokról lévén szó – ez a módszer szóba sem jöhetett.

A kommunizmus „lánctalpakon történő terjesztésével” (miszerint a Vörös Hadsereg nyomán mindenhol fellázadnak a munkások) először Trockij próbálkozott, csekély eredménnyel: a Pilsudski tábornok vezette lengyelek ugyanis sikeresen megállították csapatait a Visztulánál. A kommunizmus más népekre erőszakolása csak 1944-45-ben vezetett sikerre, amikor „antifasiszta felszabadító harc” címén a Szovjet (eredeti, 1941-es terveinek megfelelően) lerohanta Kelet-Európát, és a megszállt országokat a saját képére és hasonlatosságára formálta, hatalmát megszilárdítandó. De ennek is több köze volt az orosz imperializmushoz, mint a munkások felszabadításához, ugyanis Sztálin (a „vörös cár”) igyekezett Nagy Péter expanziós politikáját folytatni, Oroszországot európai területekhez és meleg-tengeri kikötőkhöz juttatni. Ebben a kommunizmus csak eszköz volt számára, jól csengő hivatkozási alap, amellyel valós szándékait palástolhatta (ahogy a jenkik sem „az olajért” mentek Irakba, hanem a „népet felszabadítani”). A II. világháború lezárása után ez a megoldás szintén talonba került, ugyanis a NATO tekintélyes katonai arzenálja határt szabott a szovjet ezirányú elképzeléseinek (bár kétségtelen tény, hogy létezett terv Nyugat-Európa lerohanására) és egyik félnek sem állt igazán érdekében a status quo megbontása, ahogy azt az 1956-os magyar szabadságharc amerikai cserbenhagyása is szemlélteti. Az erőszakkal kiépített vazallus rendszereket csak a legbrutálisabb terrorral lehetett fenntartani. Ezt támasztja alá az tény, hogy a szovjet nyomás gyengülése majd megszűnte – más tényezőkkel közösen – törvényszerűen vezetett a kelet-európai kommunista rendszerek bukásához 1989-90-ben.

Nyugati marxista értelmiségiek egy (az „ortodox” – keleti – marxisták által „marxizálónak” becézett) csoportja viszont a fentiektől gyökeresen eltérő következtetésre jutott: egyrészt felül kell vizsgálni Marx egyes téziseit, másrészt meg kell akadályozni, hogy a munkásság még egyszer maga vegye kezébe sorsát, s a nemzet többi tagjával egyesülve nemzetiszocialista államot hozzon létre – olyan államot, melyet a zsidó sem mint bankár, sem mint párttitkár nem képes uralni. És ez a maroknyi marxista zsidó – okulva az I. világháborút követő sikertelen forradalmak, majd a II. világháborút megelőző európai nemzetiszocializmusok tapasztalataiból – néhány évtized alatt sikeresen megfosztotta a Nyugatot mindattól, ami „nyugattá” tette, biztosítva az uralmat immár az emberek gondolatai, érzései, ízlése fölött is – elejét véve minden alulról jövő, a zsidóság hatalmát érdemben megkérdőjelező kezdeményezésnek. De kik is voltak ők?

1. A Frankfurti Iskola

Az Iskola eredetét egyes források egy Felix Weil nevezetű zsidó gabonakereskedő és közgazdász által a németországi Ilmenau városkájában szervezett egy hetes találkozóra vezetik vissza („Első Marxista Munkahét”). Ezen a következők vettek részt: Lukács György (filozófus, esztéta, 1885-1971), Karl Korsch (filozófus, jogász, 1886-1961), Karl August Wittfogel (történész, sinológus, 1896-1988) és Friedrich Pollock (filozófus, társadalomtudós, 1894-1970). A találkozón elhatározták, hogy a moszkvai Marx-Engels Intézet példájára a frankfurti egyetem mellett a tudományos marxizmus kutatására kutatóintézetet alapítanak. Az intézet Weil és a Németországi Kommunista Párt anyagi és szellemi támogatásával 1924-ben nyílt meg, mint az egyetem Társadalomkutató Intézete (az eredetileg kiötlött Marxista Intézet elnevezést bölcsen elvetették). Hivatalosan sohasem hívták „Frankfurti Iskolának”, ez az elnevezés a hatvanas években keletkezett, mint az Intézet által képviselt társadalomfilozófiai irányzat, illetve az azt követők gyűjtőneve.

A tulajdonképpeni „Frankfurti Iskola”, mint szellemi műhely története 1930-as években kezdődött, amikor az igazgatói székbe Max Horkheimer került (1930-ban), és csatlakozott az Intézethez Theodor W. Adorno (1932-ben). „Ettől kezdve az Iskola története, mind gyakorlati, mind elméleti téren többé- kevésbé megegyezik a két filozófus életével és munkásságával. Horkheimer és Adorno volt az, akik valódi karaktert adtak az intézetnek, először a ’kritikai elmélet’ megalkotásával, majd a ’társadalomelmélet’ létrehozásával. Örökségük sokrétű, George Friedman például Hegelt, Marxot, Nietzschet, Spenglert, Freudot és a judaizmust jelöli meg fő forrásokként. Mások ehhez a felsoroláshoz még hozzáteszik (jogosan) Lukács, Gramsci, Korsch és Mannheim nevét is” (Tanyi Attila: a Frankfurti Iskola és 1968; Fordulat 1998 tavasz-nyári szám). Lukács és Gramsci neve nyilván nem véletlenül szerepel a fenti felsorolásban. Bár formálisan egyikük sem volt a Frankfurti Iskola tagja, munkásságuk, megállapításaik szorosan idekapcsolják őket, hatásuk az iskolára elvitathatatlan. Antonio Gramsci (1891-1937) olasz kommunista vezető volt, a marxizmus antisztálinista irányzatának egyik képviselője. 1926 és 1934 között a fasiszta Itália internáltja, itt írta híres börtönjegyzeteit, amelyben egy sikeres marxista forradalom forgatókönyvét dolgozta ki. Lukács (Löwinger) György (1885-1971) Kohn Béla egykori helyettes oktatási népbiztosa, 1956-ban Nagy Imre oktatási minisztere, a „kulturális terrorizmus” megalkotója, akit „Történelem és osztályöntudat” című 1922-ben Bécsben írt műve nyomán a legnagyobb marxista teoretikusok közt tartanak számon. Gramsci és Lukács egymástól függetlenül arra a következtetésre jutott, hogy a keresztény hiten és értékeken alapuló uralmi rendszereket semmi sem válthatja fel addig, amíg ezeket az értékeket gyökerestül ki nem irtják, s a munkásság meg nem szabadul a nyugati kultúra „béklyóitól” (kereszténység, nacionalizmus, család, erkölcs). Gramsci a baloldali értelmiségnek a hatalom megragadása és a felülről erőltetett kulturális forradalom helyett „hosszú menetelést”, szívós, évtizedekig tartó munkát javasolt, hogy a nyugati világ kultúrája és oktatási rendszere fölött át tudják venni az ellenőrzést, kinevelve a nekik megfelelő embertípust, s így a politikai hatalom csaknem magától az ölükbe hull.

A Frankfurti Iskola – immár Horkheimer vezetésével – tehát hozzálátott, hogy Marx társadalomelméletét több szaktudomány (szociológia, a freudi pszichológia, filozófia, politológia) bevonásával felülvizsgálják és újrafogalmazzák. Lukács és Gramsci megállapításait továbbgondolva leszögezték, hogy a munkásság már annyira betagozódott a kapitalizmusba (így már nem csak „láncait veszítheti”), hogy elveszítette forradalmi potenciálját. A proletárforradalmat az „ész reflexiójával”, más néven a „kritikai magatartással” próbálták meg helyettesíteni, ami viszont – állításuk szerint – nem kapcsolható egyetlen társadalmi osztályhoz sem. Így a hangsúly a gazdasági tényezők (a termelőeszközök birtoklása, osztályharc) helyett a kulturális és pszichológiai tényezők irányába tolódott el. Az „ortodox” marxisták a kapitalizmusban látták a főellenséget, a kulturális marxisták a nyugati kultúrában találták meg ugyanezt. „Jogosan beszélhetünk kulturális forradalomról, minthogy a tiltakozás az egész kulturális felépítmény ellen irányul… Csak egy dolgot állíthatunk teljes bizonyossággal: a forradalom hagyományos eszméje és hagyományos stratégiája már a múlté. Ezek az eszmék idejüket múlták… Amire vállalkoznunk kell, a rendszer egyfajta általános és kiterjedt dezintegrációja.” – foglalta össze a lényeget Herbert Marcuse.

De alig láttak hozzá a munkálkodáshoz, a történelem máris közbeszólt. 1933-ban Németországban a nemzetiszocialisták kerültek hatalomra, akik nem nézték jó szemmel a Társadalomkutató Intézetben nyüzsgő zsidók praktikáit. Az Intézetet bezárták, s a benne lakozó díszpéldányok tudtára adták: nem tartóztatják őket. A társulat így Amerikába tette át a székhelyét és New Yorkban a Columbia Egyetemen Institute for Social Research (ISR) néven folytatta nem túl áldásos tevékenységét. A háború után az Intézet visszatért Németországba (1950), de egyes tagjai (pl. Marcuse) továbbra is Amerikában maradtak. A Frankfurti Iskolával foglalkozó szerzők általában megegyeznek abban, hogy az irányzat három legnagyobb hatású képviselője a következő:

Max Horkheimer (1895-1973)

Szociálfilozófus, 1930-tól 1958-ig állt az Intézet élén. A „kritikai elmélet” elnevezés az 1937-ben megjelent, a Frankfurti Iskola programadó művének tekintett „Hagyományos és kritikai elmélet” című munkájából származik, ahol Horkheimer mintegy a „marxizmus” kifejezés szinonimájaként használta. A kifejezés onnan ered, hogy a hagyományos elméletek a valóság valamely vizsgált szegmensének leírására, annak megmagyarázására koncentrálnak, ezzel szemben a kritikai elmélet nem elégszik meg a dolgok, jelenségek objektív vizsgálatával, leírásával, hanem azokat a saját ideológiai szemszögéből vizsgálja és értelmezi, ebből kiindulva a fennálló viszonyok tagadását, azok megváltoztatását szorgalmazza. Célja nem a megismerés, a tudás gyarapítása, hanem „az egyén felszabadítása”. Egyik hallgatója szerint: „lényegében a nyugati kultúra főbb elemeinek destruktív kritikája, beleértve a kereszténységet, a kapitalizmust, a hatalmat, a családot, a patriarchátust, a hierarchiát, az erkölcsöt, a hagyományt, a szexuális korlátokat, a lojalitást, a hazafiasságot, a nacionalizmust, egész örökségünket, a nemzetelvűséget, a konvenciókat és a konzervativizmust”. (Idézi Patrick J. Buchanan a „Nyugat halála” c. könyv 4. fejezetében.) Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy Horkheimer „Juliette, avagy felvilágosodás és erkölcs” című (utalás de Sade 1797-ben megjelent „Juliette története, avagy a bűn virágzása” című regényére), de Sade francia márkiról szóló tanulmányában oda lyukad ki, hogy az észszerűséget következetesen végigvezetve szükségszerűen az értékek és erkölcsök tagadásához kell eljutni.

Horkheimert méltatói elsősorban nem saját alkotói munkásságáért tartják nagyra, hanem szervezőképességéért illetve olyan tudósok megnyeréséért az ügynek, mint Adorno és Marcuse.

Theodor W. Adorno (1903-1969)

Filozófus, zeneesztéta, a Frankfurti iskola másik kiemelkedő alakja, több munkában Horkheimer szerzőtársa. 1932-ben csatlakozik a Társadalomkutató Intézethez, részt vett a kritikai elmélet megalkotásában, a Horkheimerrel közösen jegyzett „A felvilágosodás dialektikája” (1944) című munkáját a Frankfurti Iskola egyik fő művének tartják. Ebben megállapítják, hogy a „nácizmus” nem az európai felvilágosodás tagadása, hanem annak egyenes következménye, de mivel a liberális kapitalizmus is a felvilágosodás talaján sarjadt, ezért a világ számára nem maradt remény (így vagy úgy, de mindenki „náci” vagy éppen készül azzá válni).

A kaliforniai Berkeley Egyetemmel és az Amerikai Zsidó Kongresszussal karöltve folytatott a „fasizmussal” és az „antiszemitizmussal” kapcsolatos kutatásokat, melynek eredményeit (társszerzőként Else Frenkel-Brunswick, Daniel J. Levinson, és R. Nevitt Sanford társaságában) 1950-ben „Az autoriter személyiség” című tanulmányban publikálta. Erich Fromm ezirányú kutatásait („Menekülés a szabadságból” 1941) továbbgondolva Marx gazdasági determinizmusát (mindent a gazdasági alap határoz meg, a „lét határozza meg a tudatot”) kulturálisra cseréli. Wilhelm Reich „A fasizmus tömeglélektana” (1933) című művében megállapítja: „az autoriter család az autoriter állam kicsiben… A családi imperializmus a nemzeti imperializmusban éled újjá”. Ezt a gondolatsort tovább fűzve az „autoriter személyiség” szerzői megállapítják, hogy mindenki, aki a hagyományos értékrend szerinti, keresztény, konzervatív, középosztálybeli családban, az apai tekintély irányítása alatt nő fel, az potenciális „náci” és természetesen „tömeggyilkos” (a két kifejezés náluk csereszabatos). Adorno és munkatársai az autoriter gondolkodás ismérveit az „F-skálában” („Fasizmus-skála”) foglalták össze:

(1) a hagyományos értékekhez való merev ragaszkodás;

(2) alázat, kóros engedelmesség;

(3) agresszió a csoport normáit elutasító kívülállókkal szemben;

(4) szembefordulás minden önvizsgálattal;

(5) előítéletek, sztereotípiák, saját hibák kivetítése másokra;

(6) a hatalom kategóriáiban való gondolkodás;

(7) az emberek lenézésében megnyilvánuló destruktivitás és cinizmus;

(8) összeesküvés elméletek gyártása és elfogadása;

(9) a szexuális devianciák elutasítása.

De az „autoriter személyiség” és a „fasizmus” kialakulásában szerintük nem csak a patriarchális család a „bűnös”, hanem az egész nyugati kultúra: „közismert feltételezés, hogy a fasizmushoz vezető fogékonyság legjellemzőbben a középosztályhoz kapcsolódó jelenség, hogy benne van a kultúrában, s így előítéleteit azok képviselik majd leginkább, akik legjobban alkalmazkodnak ehhez a kultúrához” (Adorno). „A kultúra az, ami hülye” visszhangzik Gramsci felkiáltása a harmincas évekből – ezért meg kell szüntetni, hogy átadhassa helyét egy újnak, ahogy Lukács írja:„az értékek ilyen világméretű felforgatása nem mehet végbe a régi értékek megsemmisítése és az új értékek megteremtése nélkül”.

Herbert Marcuse (1898-1979)

Filozófus, szociológus, politológus, volt OSS (Office of Stratecic Services – a CIA jogelődje 1947-ig) tiszt, a „woodstock-nemzedék” sztárfilozófusa, akiben a radikális diákság nem csak hivatkozási alapra, de egyfajta „szellemi vezetőre”- is talált 1968 májusában a párizsi diákok „Marx, Mao, Marcuse” feliratú táblákkal vonultak az utcákra. Marcuse volt az, aki a Frankfurti Iskola tanait a szélesebb rétegek számára is „fogyaszthatóvá” tette (a többiek műveibe az egyszerű haladónak könnyen beletörik a bicskája). A kapitalizmus mellett a „létező kommunizmust” is kritizálta, 1958-ban megjelent „Szovjet marxizmus” című munkájában a két rendszer közt csak felszínes különbségeket vélt felfedezni. „Mindkét rendszer a kései ipari civilizáció jellemző jegyeit viseli magán - az egyéni vállalkozást és autonómiát maga alá tipró centralizációt és regimentációt; a verseny szervezett és ‘racionalizált’; a gazdasági és politikai bürokrácia együttes uralma; az embereket a kommunikáció, a szórakoztatóipar és az oktatás tömegmédiája’ irányítja.” Bár valószínűleg nem olvasta Szálasi műveit, a szovjet rendszert mégis a nemzetvezető által alkotott kifejezéssel jellemzi: államkapitalizmus...

Marcuse szerint a fogyasztói társadalomban az „elnyomást” az egyén tartja fenn saját mesterséges szükségleteivel: „a javak és szolgáltatások gazdag sokfélesége közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek a javak és szolgáltatások a gürcöléssel és szorongással teli élet fölötti társadalmi kontrollokat – vagyis az elidegenülést – tartják fönn. S ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik.” Ez a marcuse-i „egydimenziós lét” ahol a média és a marketing-ipar folyamatos vásárlásra ösztönzi az embereket, a „boldogság”, az „öröm” és a „siker” egyetlen forrása a pénz, mértéke a fogyasztás. „Társadalmunkat az jellemzi, hogy a centrifugális társadalmi erőket inkább Technikával mintsem Terrorral gyűri le, a lenyűgöző teljesítőképesség és az emelkedő életszínvonal bázisán” - állapítja meg Marcuse. Az eszköz pedig, amely a terror helyébe lép nem más, mint a manipuláció az élet minden területén, amely az ellentéteket is a rendszerbe integrálja. Így tulajdonképpen senkinek sem fűződik érdeke ahhoz, hogy a rendszert háborgassa: „a fejlett ipari társadalomban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik”. Marcuse – bár osztja Horkheimer és Adorno pesszimizmusát, reménytelenségét a várt forradalommal kapcsolatban - az 1964-ben megjelent „Egydimenziós ember”című könyvében mégis kísérletet tesz arra, hogy meghatározza a változások („a forradalom”) lehetséges alanyait: „A konzervatív tömegbázis alatt azonban ott van a számkivetettek, a kívülállók altalaja: a más rasszba tartozó, más színű kizsákmányoltak és üldözöttek, a munkanélküliek és munkaképtelenek. Ők a demokratikus folyamatokon kívül léteznek: életük maga az elviselhetetlen viszonyok és intézmények megszüntetésének legközvetlenebb, legvalóságosabb szükséglete.” Az „üldözöttek” kategóriája meglehetősen tág. Marcuse ide érti – a faji kisebbségeken felül - a feministákat, homoszexuálisokat, drogosokat és a radikális ifjúságot és mindenkit, akinek valami gondja-baja lehet a nyugati civilizációval. Maga is érzi, hogy ezen elmélete ingatag lábakon áll, s beismeri, hogy „az ő szembenállásuk tehát forradalmi, még ha tudatuk nem is az.” Ezek a rétegek bár kétségtelenül gyűlölik a fennálló rendszert, egyrészt nem képviselnek akkora erőszak-potenciált, hogy egy, a hatalom tényleges megragadását eredményező forradalmat maguk véghezvigyenek, másrészt ők (a radikális baloldaltól eltekintve) nem a rendszer megdöntését, hanem a rendszer előnyeiből való részesedést akarják (ez napjainkra meg is valósult). Reménykedve jegyzi meg a fenti csoportokra utalva: „az a tény, hogy kezdik visszautasítani a játékban való részvételt, talán egy korszak végének kezdetét jelzi”. Az 1969-ben megjelent „Esszé a felszabadításról” című művében Marcuse – mintegy belátva, hogy a kisebbségek forradalmi erőként való mozgósítása mégsem olyan jó ötlet, bár kézenfekvő – megpróbálkozik a forradalom pszichológiai síkra terelésével. Úgy látja – egységben az Iskola többi képviselőjével – hogy a munkásosztály a rendszer által manipulált tudatával nem képes belátni tulajdon érdekeit, valódi szükségleteit, ezért integrálódott a rendszerbe, de ez csak időleges állapot lehet, amely megfelelő neveléssel kiküszöbölhető:„Történelmileg nézve egy újabb, a materiális változást megelőző felvilágosodási periódushoz érkeztünk el – a nevelés időszakához, de olyan neveléséhez, amely gyakorlatba megy át: demonstrációba, konfrontációba, lázadásba.” A feladat a munkásság tudatának megváltoztatása, hogy képessé váljon a rendszer által rákényszerített hamis igények meghaladására, elutasítására. A társadalom felszabadítását tehát nem a hatalom erőszakos megragadásával, hanem az egyén felszabadításával kell kezdeni. A „lázadók” először önmagukban kell, hogy legyőzzék a rendszert, az általa mesterségesen generált szükségletek helyett új szükségleteket és értékeket létrehozva. Ez a marcuse-i „nagy elutasítás” (Great Refusal): az uralkodó vágyak, szükségletek, értékek, nyelv és kultúra teljes elutasítása, az addig elfojtott ösztönök (szexualitás) felszabadítása („szeretkezz, ne háborúzz”). Ezzel különösebb újdonságot nem mondott, hiszen a Frankfurti Iskola egész ténykedése – bevallottan - a nyugati kultúra felszámolására irányult. Adorno a hatvanas években kibontakozó ellenkultúrában (beat zene, kábítószerek, különböző destruktív szubkultúrák, szexuális szabadosság) még nem látta azt az erőt, amely a társadalomba integrálódott egyént, illetve a forradalomra kiszemelt csoportokat tudatosan a rendszerrel szembefordította volna. Marcuse ezzel szemben a „kritikai magatartást” a társadalomtudomány világából a hétköznapok szférájába helyezte, így az „ellenkultúrát” a kulturális marxizmus ügynökévé tette, mely az átpolitizált oktatási rendszernél is hatékonyabban képes a felnövekvő nemzedéket befolyásolni. Marcuse szerint: „Az eredeti, hiteles művészet a kritikai filozófiához hasonlóan alapjaiban kritikus az elnyomást megtestesítő staus quoval szemben; megjeleníti az érzékenység, az ész és a képzelet harmonikus egységét és ezáltal egyfajta mérceként szolgálhat egy szabad társadalom számára.”

2. A Frankfurti Iskola hatása a nyugati kultúrára és gondolkodásra

„Képzeld el, hogy nincs Mennyország
Ez könnyen megy, ha megpróbálod
Nincs pokol sem alattunk,
Felettünk csak az ég.
Képzeld azt, hogy minden ember
Csak a mának él.

Képzeld el, hogy nincsenek országok,
Ezt sem túl nehéz,
Nincs miért ölni vagy meghalni
És nincs vallás sem
Képzeld azt, hogy minden ember
Békességben él.”

(John Lenon: Imagine, 1971)

Szabó Máté „székfoglaló” tanulmányában („Az állampolgári jogvédelem új típusú intézménye a 21. században: az ombudsman” ) a következőképpen összegzi a marcuse-i „nagy elutasítás” hatásait a nyugati társadalmakban: „A hatvanas évek mozgalmainak zöme azonban sikeres volt abban a vonatkozásban, hogy a szub- és ellenkultúrák a domináns divatot, szórakoztató és a mindennapi, illetve együttélési kultúrát nagymértékben átalakították a nyugati demokráciákban. Az élményszerzésre orientált társadalom, a szexuális tabuk lerombolása, a hierarchikus szervezetek demokratizálása és a fiatalok öltözködésének, életstílusának domináns normává válása felszámolták a kulturális szakadékot a hetvenes évekre az új generációk és az uralkodó elitek között.”

Az „új generációk és az uralkodó elitek között” fennálló „kulturális szakadék” olyannyira eltűnt, hogy az új generációk szép fokozatosan részévé váltak az uralkodó elitnek: a hatvanas évek lázadó diákjai, forradalmárjai a hetvenes években – az egyetemet befejezvén – bevonultak a politika, a kultúra, a tudomány minden területére, hogy immár a barikád túloldaláról folytassák azt, amit radikális diákként elkezdtek. Marcuse és a Frankfurti Iskola víziója nem sokkal a „nagy öregek” halála után – bár nem egészen úgy, ahogyan ők elképzelték – valósággá lett. Bár a kulturális intézményeken át való „hosszú menetelés” kétségtelenül jó stratégiának bizonyult, Horkheimerék abban tévedtek, hogy ez a rendszer megszűnéséhez vezetne. A liberalizmus bölcsen felismerte a kritikai filozófia kínálta lehetőségeket tulajdon hatalmának megszilárdítására, legitimálására, az „új nemzedék” pedig szintúgy korrumpálódott a rendszerrel, mint előtte bárki más. Úgy változtatták meg a rendszert, hogy közben maguk is részévé váltak, s ideológiájukat a megszerzett előnyök megtartásának és ezzel a rendszer stabilizálásnak szolgálatába állították. Szemléletes példa erre az 1968-as párizsi diáklázadás beszédes nevű vezetője, a gyermekek nagy barátja, Daniel Cohn-Bendit, aki most az Európai Parlament Zöld frakciójának vezetőjeként osztja az észt, s védi a rendszert, ami ellen annak idején az utcára vonult. A frankfurtiak által áhított „forradalom” elmaradt ugyan (ez ugyanis a legcsekélyebb mértékben sem állt a hatalom érdekében), viszont a kulturális marxizmus beépült a liberális demokráciába – akaratlanul is igazolva ezzel Marcuse azon tételét, miszerint a rendszer képes magába integrálni a rendszerkritikát, az ellentéteket. A „nagy elutasítás” a rendszer része lett, a lázadók által létrehozott „új értékek, új szükségletek” pedig a modern „szekuláris” állam erkölcsi és szellemi alapjai. A kulturális marxizmus tehát – a nyugati keresztény kultúra háttérbe szorításával és a „humanizmus” valamint a „politikai korrektség” filozófiai alapjainak lerakásával – paradox módon azon társadalmi rend ideológiai támasza lett, amelynek elpusztítására egykor létrehozták...

2.1 A politikai korrektség eredete

„A politikai korrektség egy dogma, melyet egy csaló, illogikus kisebbség vezetett be, és melyet vadul terjeszt egy gátlástalan média, ami arról az ötletről papol, hogy a szart a tiszta végén megmarkolva föl lehet venni.”

(Internetes körlevél)

Egy széles körben elterjedt, de még nem teljes körűen bizonyított elmélet (nyelvi determinizmus) szerint a nyelv nem csupán a gondolatok kifejezésére szolgáló eszköz, hanem azt is meghatározza, milyenné válik az adott nyelvet beszélő gondolkodása. Edward Sapir (amerikai zsidó nyelvész, antropológus, 1884-1939), az elmélet egyik megalkotója szerint: „Naiv dolog azt hinni, hogy az emberek a valósághoz a nyelv nélkül viszonyulnak, s hogy a nyelv csupán a kommunikáció és a reflexió alkalmi eszköze. A való helyzet az, hogy a világképet jelentős mértékben a nyelv határozza meg.” Az elmélet nyomán például vannak, akik úgy vélik, a magyar anyanyelvű (szándékosan nem magyar származásút írtam) Nobel-díjasok sikerében jelentős tényező a magyar nyelv sajátságos szerkezete, logikája (ebben egyébként lehet valami). A nyelv fontosságára az „új világ” építői is ráéreztek. Marcuse az „esszé a felszabadulásról” című munkájában foglalkozik a „nyelvi ellenállás” gondolatával, abban a rendszertől való felszabadulás egyik lehetséges eszközét látja (semleges szavak „tabudöntő” jelentéssel való felruházása, a hagyományos kultúrában használt kifejezések más értelemmel való használata). A fenti gondolatmenetre támaszkodva született meg az új baloldal szellemi műhelyében (Amerikában) a politikai korrektség, amely „először a különböző embercsoportok pejoratív elnevezése ellen vette föl a harcot: „néger” helyett „afro-amerikai”, „buzi” helyett „meleg”, „cigány” helyett „roma”, elnevezés lett a félhivatalos szóhasználat jobb körökben. Az irányzat itt nem állt meg, hanem az embercsoportok felszínes, általánosító, gyakran bántó jellemzésének is hadat üzent: ma már nem csak a „a cigányok lopnak”, „a zsidók ravaszak”, hanem a „németek jó katonák”, a „franciák könnyelműek” típusú megállapítások sem állják a ki a "píszí" próbát. A radikálisabb értelmiségiek azonban még tovább mentek és gyakorlatilag tabu alá helyeztek minden kijelentést, amely egy – többnyire kisebbségi státuszú – embercsoportra hátrányos megállapítást tartalmaz. Ekképp többség és kisebbség minden lehetséges konfliktusát eleve a többség számlájára írták.” (Vitaindító a Szombat zsidó folyóirat fórumán, 2008. 06. 23.)

A politikai korrektség hamar túllépett a puszta „illendőségen”, eufemizmuson (sértő vagy trágár kifejezés semleges szóval való helyettesítése, körülírása), s nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a társadalom egészének átnevelése, gondolkodásának a hatalom, annak haszonélvezői és csatlósaik számára kedvező irányba történő befolyásolását.„Például az, hogy az amerikai filmekben évtizedeken át hogyan volt szabad kisebbségieket ábrázolni és hogyan nem, egyáltalán nem az "érzékenységük figyelembevételét" szolgálta, hanem a közvélemény átformálását azzal, hogy nem utalunk olyan tulajdonságokra, helyzetekre, amelyek az őket sújtó előítéleteknek tápot adnak. És ez sikerrel is járt, különben ma nem lehetne ott fekete elnök.

A politikai korrektségbe még az is belefér, hogy csak politikailag vagyunk korrektek, a valósághoz nem vagyunk egészen hűek. Ezzel együtt jár, hogy egy kicsit szépítsük meg a jelent, például legyenek a filmben feketék a pozitív hősök, a fehér hős legjobb barátai, a zseniális sebészek, mert a jelen kegyes szépítésével megszépíthetjük a jövőt - és tényleg. A sokszor túlzásba vitt igyekezet, hogy kerüljük a pejoratív, kellemetlen asszociációkat keltő kifejezések használatát a kisebbségekkel kapcsolatban, ezt a fő célkitűzést szolgálja. Ki lehet nevetni a sokszor bárgyú politikai korrektséget, de a hatékonyságát nem lehet tagadni, annak kézzelfogható bizonyítékai vannak.”(Kálmán László: Az elnök és a politikai korrektség, Népszabadság, 2009. március 12.)

Papp László Tamás, a HVG és a Hírszerző publicistája az ELTE Kommunikáció és médiatudomány MA programja keretében 2010 áprilisában, fősodratú médiamunkások és értelmiségiek részvételével megrendezett konferencián (idézi Szegő Péter: Hol vannak a politikai korrektség határai? HVG 2010 április 18.) a politikai korrektség négy fő alakját különböztette meg Amerikában. Ezek szerinte a következők:

1. Nyelvi kódex (bizonyos szavak, kifejezések tilalma, „kényes” témák kerülése a közbeszédben);

2. Pozitív diszkrimináció (a kivételezett csoportok előnyben részesítése másokkal szemben);

3. Kulturális relativizmus (minden kultúra egyenrangú);

4. Tudományos relativizmus (objektív tudomány és objektív megismerés nem létezik, csak különféle szempontok, vélemények vannak).

A felsorolás tartalmával alapjában egyet kell értenünk. Nem kell túl nagy fantázia, hogy ezeket a jelenségeket a nyugat-európai és a hazai közéletben is tetten érhessük, noha az idézett szerző nálunk leginkább a nyelvi kódex alkalmazását látja jellemzőnek: „Eme körökben a cigányságot (valamint annak konkrét részhalmaz-csoportjait) mindig, mindenütt dicsérni kellett, és csak dicsérni lehetett. Vagy legalábbis kínosan tapintatos óvatossággal bátorítani. Ha mégis előnytelen kontextusban beszéltek a romákról (bűnözés, munkanélküliség, segélyen vegetálás, a lehetőségeken túlterjeszkedő korai gyermekvállalás, stb.), akkor rögvest hangsúlyozni kellett: ezek soha nem a fetisizált/idealizált kisebbség bizonyos egyéneinek, szokásjogi normáinak hibái, anakronisztikus csökevényei, hanem mindig az önző, előítéletes, rasszista, kirekesztő többség bűnei okán következtek be.” (Hírszerző, 2010. február 3.) Erre a gondolatmenetre jó példa Horváth Aladár cigány vezető egyik – szállóigévé nemesedett - kijelentése. Miután kiderült, hogy egy országos sajtóhisztériába torkollt késelési ügynek nem csak az áldozata, de az elkövetője is cigány, a következőket mondta e jeles férfiú: „Elképzelhető, hogy származása ellenére valaki még inkább meg akar felelni a "mélymagyar" elvárásoknak.”

A fentiek fényében a már idézett Papp László Tamás a politikai korrektség működési mechanizmusát a következőképpen látja („A burkolt lefasisztázás nem segít”, HVG 2010. április 30.): „a píszí nem annyira teljes valóságblokkolás, mint inkább részleges, szelektív valóságszűrés. Mely befogadja azon faktumokat, amik megerősítik nézeteit, és lepattintja, visszadobja azokat, melyek cáfolni látszanak azokat.” Tehát a cél nem az igazságosság, hanem az előfeltevések alátámasztása, amelyek igazolják a nyugati civilizáció és társadalom romlottságát, kirekesztő, „náci” jellegét. Ennek érdekében „a valósághoz sem kell egészen hűnek lenni” a „magasabb cél” szentesíti az eszközt (akinek meg nem tetszik valami, az „náci”). George Orwell zseniális anti-utópiájában (1984) megdöbbentő pontossággal jelzi előre a politikailag korrekt nyelv célját: „Az újbeszél célja nem csak az, hogy az Angszoc híveinek megfelelő világnézet és észjárás kifejezési eszközéül szolgáljon, hanem az is, hogy minden más gondolkodási módot lehetetlenné tegyen. A szándék az, hogy ha egyszer az újbeszélt véglegesen elsajátították és az óbeszélt elfelejtették, eretnek - vagyis az Angszoc elveitől eltérő - gondolat szó szerint elgondolhatatlan legyen, legalábbis amennyire a gondolat szavaktól függ.”

Papp László Tamás véleménye szerint „születésekor a politikailag korrektség a demokrácia szervezetének önkéntes éjjeliőre, a nyelv tisztességes erkölcsbírája akart lenni. De autoimmun betegséggé vált.” Az autoimmun betegségek akkor jelentkeznek, ha a szervezet védekező (immun) rendszere valami okból a szervezet alkotóelemeit „idegen testnek” tekinti és elpusztításukra törekszik (vö. „baráti tűz”). A politikailag korrekt nyelvezet is hajlamos beteges formát ölteni és a legártatlanabb dologban is lappangó rasszizmust, diszkriminációt látni, nem utolsó sorban azért, hogy létjogosultságát igazolja. Így a „demokrácia önkéntes éjjeliőre” mindannak gátja lett, amit a demokraták a liberális demokrácia lényegi tartozékának tekintenek (szólás és véleményszabadság, a tudományos kutatás szabadsága) – nem csoda tehát, hogy még egyes demokratáknál is kiveri a biztosítékot. Bármely csoportnak a többi fölé helyezése ugyanis szükségszerűen vezet a többi csoport elnyomásához, ami éppen a demokraták szerint összeférhetetlen a demokráciával (gyk. a pozitív diszkrimináció is diszkrimináció). Papp hasonlata tehát az ő (demokrata) szemszögéből nézve teljesen helyénvaló. Ő ugyanis a demokráciát félti a fenti torzulásoktól, illetve a politikai korrektség túlzott erőltetésével szerinte éppen az ellenkező hatást érhetik el (amit nagyon muszáj „megenni”, azt előbb-utóbb mindenki megutálja). A mi szemszögünkből a politikai korrektség inkább a szerzett immunhiányos betegség (közkeletűbb nevén: AIDS) szinonimája lehetne: a nemzetek immunrendszerét aláaknázva kiszolgáltatottá teszi az adott társadalmat a kívülről (vagy belülről) jövő uralmi törekvéseknek. De éppen ez a cél. A politikai korrektség korunkban már nem puszta illemszabály, a kisebbségek, a gyengébbek iránti tapintat, hanem jóval több annál: komplett eszmerendszer, jellemzően az új-baloldal ideológiája, amely beépült a liberalizmusba, s így nem csak a baloldaltól, hanem mindenkitől hűséget és engedelmességet követel, aki a „szabad demokratikus jogállamban” labdába akar rúgni. „Amint láttuk, a politikai korrektség a tartós hatalom biztosításának az eszköze. A kritikai elmélet célja, az értékek, a gondolatok relativizálása, és a hatalmon kívüli csoportok célkitűzéseinek patologizálása. A kritikai elmélet célja tehát - egy nemzeti öntudatától megfosztott, hiányos műveltséggel rendelkező, nyelvében korlátozott, történelmétől, és kultúrájától elidegenített, egymástól elszigetelt, saját véleménnyel nem rendelkező embercsoport kialakítása. Az ideális politikailag korrekt viselkedés ezek szerint, a szűk hatalmi csoport üres jelszavainak vezényszóra történő ismétlése.” (Kaslik Péter: Politikai korrektség tegnap és ma)

2.2 A politikai korrektség mint ideológiai rendszer

„Mi a Mátrix? Kontroll. Egy komputerek által generált álomvilág, amelyet azért alkottak, hogy kontroll alatt tartsanak.”

(A Mátrix c. filmből, 1999)

A politikai korrektség alatt a liberalizmus, a kritikai filozófia és a kulturális marxizmus talaján kisarjadt új baloldali eszmék és az ezekre épülő gyakorlatok, módszerek összességét értjük, amelyek a liberális demokrácia erkölcsi és szellemi alapját képezik. A politikai korrektség tehát egy összetett ideológiai rendszer. Totalitárius, ahogy minden más ideológia is a totalitás igényével lép fel. De amíg példának okáért a hungarizmus nem tagadja, sőt hangsúlyozza totális jellegét, abból kiindulva, hogy igazság csak egy van, s noha a más ideológiát vallókkal lehetséges párbeszéd, magukkal a más ideológiákkal azonban soha, addig a politikai korrektség bár kifelé a „virágozzék minden virág” elvét hirdeti, gyakorlati valóságában nem tűr ellenvéleményt, kizár mindennemű párbeszédet. Persze némelyek számára feltűnő lehet, hogy ez a magatartás éppen a politikai korrektség egyik alaptételének – relativizmus, minden nézet egyenlő – mond ellent, de liberálisaink könnyen túlteszik magukat ezen az ellentmondáson is, a francia forradalom egyik jelszavát hangoztatva: „nincs szabadság a szabadság ellenségeinek”. Hogy mi a szabadság és ki az ellensége, azt természetesen ők mondják meg. A „nem egyezem veled semmiben, de meghalnék azért, hogy elmondhasd a véleményedet” voltaiere-i elve már a múlté. „A szabadság: szolgaság” - juthat eszünkbe az Orwelli „Angszoc” egyik jelszava (mint látni fogjuk, a többit is jó lesz megszoknunk).

Mint minden magára valamit is adó ideológiának, a politikai korrektségnek is vannak axiómái, alapelvei, van sajátos világlátása, történelem-szemlélete illetve viselkedési normái (nyelvezetével fentebb már megismerkedtünk), amelyeknek betartását elvárja követőitől. A „píszí” alap axiómái, amelyekből az egész ideológia levezethető a következők:

a világegyetemben nincsenek abszolút értékek és igazságok;

a baloldal, mint az „elnyomás elleni küzdelem élcsapata” erkölcsi fölénnyel bír.

Az első axióma kimondja, hogy a „régi értékek” érvénytelenek, azokat „meg kell haladni”, el kell utasítani (a marcuse-i „nagy elutasítás”), a második pedig az új értékek kizárólagos forrását és az emberi cselekedetek új etalonját nevezi meg, amely természetesen nem lehet más, mint a „humanisták” illetve a „haladó értelmiségiek”, vagyis a baloldal. Ezek képezik a következő elvek és nézetek illetve ezek gyakorlati megvalósításának alapját is (ti. belőlük illetve egymásból levezethetők).

Relativizmus

Ha nincsenek tértől és időtől független abszolút értékek és igazságok, akkor minden viszonylagos, minden állítás csak egy vélemény és mint ilyen egyenlő értékkel bír. Eme gondolatmenet egyenlőségjelet tesz a kétezer éves keresztény tradíció és a pár évtizedes, zömmel adózástechnikai okokból létrejött szekták, valamint a férfi és nő kölcsönös önátadásán nyugvó, az emberi faj fennmaradását szolgáló szeretetközösség, a család és a homoszexuálisok „élettársi viszonya” közé (mindkettő csak egy életforma), ahogy ezen ideológia követői számára a több évezredes alapokon nyugvó keresztény európai kultúra is egyenértékű a bantu négerek törzsi kultúrájával (elvégre mindkettő az emberi szellem valamilyen megnyilatkozása, érdektelen, hogy melyik mennyivel járult hozzá az emberiség egyetemes kultúrkincséhez). Az abszolút értékek tagadása (vagyis a téren és időn kívülálló viszonyítási pont elvetése) tehát a politikai korrektség ideológiájában erkölcsi-, faji- és kulturális relativizmusban nyilvánul meg. A figyelmes szemlélő könnyen tetten érheti ebben az európai keresztény kultúra háttérbe szorításának majd „lecserélésének” a kulturális marxizmusban gyökerező szándékát. Ha ugyanis minden vallás és minden életmód egyenlő, egyik sem „jobb” vagy „magasabb rendű” a másiknál az egész „ízlés dolga”, tök mindegy, hogy az egyén melyik mellett kötelezi el magát. Ha az egyén lelkében a haza, a nemzet egyedisége, mindenek felett állósága tudatának helyébe a „minden nemzet egyenlő” vagy – európai népek esetén – a „bűnös nép vagyok” gondolata lép, akkor nem lesz többé büszke a származására, történelmére, kultúrájára, engedelmesen hajlik meg bármely zsarnokság előtt (abban a történelem igazságszolgáltatását látva), s eszébe nem jut bármilyen közösséget vállalni tulajdon fajtájával, nemhogy áldozatot hozni érte. Aki esetleg mégis ragaszkodik hagyományos – kinyilatkoztatott igazságokon alapuló – vallásához illetve az ebből következő értékrendhez, valamint nemzeti identitásához, kultúrájához, az a politikailag korrekt közbeszédben a „bigott”, „maradi”, „kirekesztő”, „xenofób”, „intoleráns” illetve „homofób” szégyenbélyeget érdemelheti ki. Úgy tűnik, talán mégsem egészen mindegy, mit is választ az ember...

Világnézeti semlegesség

A jelenleg hatályos magyar közoktatási törvény így rendelkezik: „Az állami és a helyi önkormányzati nevelési-oktatási intézmény nevelési, illetve pedagógiai programja, működése, tevékenysége és irányítása vallási és világnézeti tanítások igazságáról nem foglalhat állást, vallási és világnézeti kérdésekben semlegesnek kell maradnia.” (1993. évi LXXIX. tv. 4. §) A relativizmusból egyenesen következik a világnézeti semlegesség elve. Azon nehezen tagadható tény fölött illik jótékonyan szemet hunyni, hogy a semleges világnézet is világnézet. Ha a világegyetem létezésének végső okát valaki nem egy transzcendens okra (Istenre) hanem az „ősrobbanásra” és az evolúcióra vezeti vissza, azzal szintén egy világnézetet képvisel, hiába próbálja azt „tudományként” eladni. Más, az ideológiai rendszerükben található önellentmondás sem különösebben zavarja „haladó” gondolkodóinkat, könnyedén túlteszik magukat rajta azzal, hogy aki egy ilyen paradoxonra rámutat, az nyilván „náci”, tehát „ütni kell” - hogy Pelikán elvtárs bölcsességét idézzük.

Amerikában a világnézeti semlegesség már odáig fajult, hogy – a „más vallások és kultúrák érzékenységének védelmében”, illetve a „tudomány” és a „humanizmus” nevében - úgy az oktatási intézményekből, mint bármely más közintézményből Isten egyszerűen ki van tiltva. Az iskolába tilos Bibliát vinni, a tanárok nem idézhetnek belőle, minden a vallásra (de persze csak és kizárólag a keresztény vallásra) utaló magatartás, megnyilvánulás „bigottságnak” illetve a más vallásokkal szembeni „intoleranciának” minősül. „Az új katekizmus uralma alatt szigorúan tilos gyermekeink keresztény szellemben történő nevelése az állami iskolákban, de ugyanott szabad, sőt szükséges a minden életstílust elfogadó toleranciára, a szexualitás szabadságára, idegen kultúrák tiszteletére és a faji, etnikai, vallási sokszínűség megbecsülésére okítanunk őket. Az új iskolákban szóba sem jöhet a húsvét, a keresztre feszítés és a feltámadás megünneplése.” (Buchanan: a Nyugat halála) A vallás Marxnál még a „nép ópiuma” volt, mára „tudománytalanná” vált, amitől a felnövekvő nemzedéket gondosan óvni kell. De nem különb az Európai Unió sem. Az alkotmányból gondosan kimaradt a kereszténységre való utalás – ami valljuk be jobb is, hiszen a kereszténységnek nem sok köze van ahhoz, ami ma Európában (éppen a kereszténység ellenében) zajlik.

„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” (Orwell)

Ahogy a marxizmus az egész történelmet az osztályok harcának próbálta bemutatni, úgy a kulturális marxizmus a mindenkori emberiséget célzatosan eredendően gonosz, intoleráns „elnyomókra” és ártatlan, üldözött, elnyomott „áldozatokra” osztja. Hogy ki kicsoda, azt természetesen ők döntik el. Így lett „átminősítve” Kolumbusz Kristóf felfedezőből a gyarmatosítás és a népirtás előképévé, George Washington az amerikai demokrácia megalapítójából elvetemült rabszolgatartóvá, és így tovább. Susan Sontag írta 1967-ben: „a fehér ember az emberiség történetének rákfenéje. A fehér ember, és egyedül ő, minden önálló civilizációt kiirt, amerre csak jár. Az igazság az, hogy Mozart, Pascal, a boole-i algebra, Shakespeare, a parlamentáris kormány, a barokk templomok, Newton, a nők emancipációja, Kant, Marx és a Balanchine–balett együtt sem teheti jóvá mindazt, amit ez a civilizáció hozott a világra.” A kritikai elmélet tehát a történelemtudományt is az ideológia szolgálatába állította. Már nem az emberiség valós történetének, az események közti összefüggések, az eseményeket mozgató szellem megismerése és az ezekből adódó tanulságok levonása a cél, hanem a kulturális marxizmus nézeteinek visszamenőleges igazolása, a liberális demokráciának, mint a történelmi fejlődés csúcspontjának és végállomásának legitimálása. A jelent uraló politikai korrektség a múlt saját szempontjai szerinti átírásával igyekszik bebetonozni a rendszer jövőjét. E szellemtől vezérelve a keresztes hadjáratokat ma mint a békésen imádkozó és a világ jobbá tételén mélázó szegény muszlimok könyörtelen és ok nélküli lemészárlását emlegetik – gondosan elhallgatva, hogy a keresztesek a mohamedánok által erőszakkal elragadott keresztény területeket foglaltak vissza, s a muszlimok által rabszolgának eladott keresztényeket szabadítottak fel. Az azték birodalmat megdöntő (és lakosait társadalmukba integráló) spanyolok az „önálló civilizáció” mellett az ott divatozó emberáldozatoknak is véget vetettek. A sor még hosszan folytatható. Hajdan a felfedezők, a hon védelmében elesett katonák voltak a hősök, a szentek, s a szellem nagyjai voltak a példaképek, ma az „egyenlőségért” és a „kirekesztés eltörléséért” harcolók. Kisarkítva: egykor Dugovics Titusz volt a hős, mert magával rántotta a törököt. Ma az, aki magára rántja... A cél egyértelmű: kiverni a nyugat népeiből minden büszkeséget, amelyet az őseik által felépített kultúra és civilizáció okán joggal érezhetnek, hogy helyébe az önmarcangolás, a bűntudat és a szégyen költözhessen, engedelmes, sorsába beletörődő tömeggé degradálva egykor büszke népeket.

Az ortodox marxizmushoz hasonlóan a kulturális marxizmus is ismer „jó” és „rossz” illetve „igazságos” és „igazságtalan” háborúkat. A II. világháború például, minden a szövetségesek által elkövetett borzalmával együtt (fél Európa földig bombázása, a civil lakosság tömeges lemészárlása, az atombombák bevetése) „jó” háború volt, mert a „haladó” nemzetek vívták a „fasizmus” ellen az „emberi jogokért”. A „haladó” értelmiségiek szemében a II. világégéshez hasonlóan a „jó háború” kategóriájába sorolandó az afganisztáni és az iraki háború is, lényegtelen, hogy hány százezer ártatlan civil esik áldozatul, mert a demokrácia és a humanizmus nevében vívják. A francia forradalom irányítóihoz hasonlóan mai humanistáink is úgy gondolják, hogy saját világnézetüket, politikai berendezkedésüket más népekre is ráerőszakolhatják (persze csakis az adott nép érdekében), akár az illető nép jelentős részének kiirtásával is – ahogy tették ezt 1945-ben Németország és Japán esetében, s teszik ma a Közel-Keleten. Viszont ha valamely nemzet saját nemzeti érdekeitől vezérelve, avagy területének, lakosságának megvédése céljából keveredik fegyveres konfliktusba, az természetesen a „rossz”, „igazságtalan” kategóriába sorolandó. A „haladó”, „humanista” történelemszemlélet jellemzője, hogy ezt az értékrendet az egész emberi történelemre kiterjeszti, s olyan szempontok szerint vizsgája azt, amelyek az adott esemény megtörténtekor még nem léteztek. A „valósághoz való nem egészen hűség”, illetve a marcuse-i „felszabadító tolerancia” a polkorrekt történelemszemléletben is tetten érhető. Jó példa erre a II. világháború története. A szövetségesek által elkövetett túlkapások és háborús bűncselekmények vagy meg sincsenek említve, vagy jelentéktelen színben vannak feltüntetve, míg a tengely erői által elkövetett túlkapások kellőképpen fel vannak nagyítva, ki vannak színezve (elég itt csak a Holokauszt-mítoszt említeni), hogy a háború a „jó” és a „rossz” harcaként legyen bemutatható – így a befogadó akaratlanul is a hatalom által „jónak” tartott oldallal azonosul, akár saját nemzetével szemben is.

Individualizmustól a humanizmusig

Az „ember”, az individuum mindenek fölé helyezése a liberalizmusnak a kulturális marxizmus megjelenése és térhódítása előtt is szerves része volt, gyökerei a „felvilágosodásig”, illetve a reneszánsz humanizmusig nyúlnak vissza. Padányi Viktor még az ötvenes évek elején így ír a nyugati demokráciákban már akkor uralkodó szellemiségről:„Jogrendszereink csúcspontja az ember fensége és az emberi élet szentsége, hangyavilágunk modern bölcseletében az ember az egykor csak királyoknak kijáró személyi fenség és sérthetetlenség tulajdonosává tolta fel magát, s hovatovább oda jutottunk, hogy egy ember nem lehet eléggé ostoba, haszontalan és értéktelen ahhoz, hogy határtalan emberi öntudatra, egyenrangúságra és szinte már ijesztően nevetséges önértéktudatra ne érezné feljogosítva önmagát.” Ez az individualista szellem kap újabb filozófiai megerősítést a Frankfurti Iskola munkássága nyomán, hogy aztán alapját képezze az Isten nélkül való, már pusztán önmagáért létező ember képét elénk állító humanizmusnak, melynek tömör foglalatát meglelhetjük az 1973-ban kiadott un. „II. Humanista kiáltványban”, melyet nyugodtan tekinthetünk akár az újbalodali gondolkodás hitvallásának, erkölcsi alapjának is. E jeles iromány többek közt a következő magvas gondolatokat tartalmazza:

„Elégtelennek találjuk a természetfeletti dolgok létezésébe vetett hit megalapozására felhozott bizonyítékokat; az ilyen hit vagy értelmetlen, vagy érdektelen az emberi faj túlélése és kiteljesedése szempontjából. Nem-teisták vagyunk, így számunkra az ember az első, nem az Isten, s a természet az első, nem az istenség.” (1. pont)

„Mind az örök élet és üdvözülés ígérete, mind az örök kárhozattól való félelem illuzórikus és káros. Elvonja az emberek figyelmét a jelen kihívásairól, az önmegvalósításról és a társadalmi igazságtalanságok jóvátételéről.” (2. pont)

„Az etika autonóm és szituációkon alapul, nincs szüksége teológiai vagy ideológiai alátámasztásra.” (3. pont)

„A szexualitással kapcsolatban úgy véljük, hogy az intoleráns nézőpontok, amelyek az ortodox vallási irányzatokban és a puritán kultúrákban ma is jelen vannak, helytelenül szorítják vissza a szexuális viselkedést.” (6. pont)

„Ide tartozik az egyén ama jogának elismerése is, hogy méltósággal halhasson meg - az eutanázia és az öngyilkosság joga.” (7. pont)

„Elítéljük az emberiség nemzeti alapon történő felosztását. Az emberi történelemben elérkeztünk arra a fordulópontra, ahol legjobb választásunk az, ha meghaladjuk a nemzeti szuverenitások határait, és egy olyan világközösség kialakítása felé lépünk, amelyben az emberi közösség minden szelete részt vehet. Olyan rendszert, világrendet képzelünk el, amely egy transznacionális szövetségi kormányzat irányításával működik, az egész világra vonatkozó törvényekkel.” (12. pont)

A kritikai filozófia alapjain létrejövő új humanizmus egy több évszázados folyamat betetőzése. A Frankfurti iskola nem létrehozója, csupán elmélyítője a liberalizmus individualista (egyénközpontú) felfogásának, kritikai filozófiájával újabb tápot, megerősítést adva neki. Ennek fényében a „Humanista kiáltvány” fent idézett célkitűzéseit, követeléseit nehéz nem a Frankfurti Iskola elméleti munkálkodásának gyakorlati, mozgalmi szinten történő kiteljesedésének látni (némi szabadkőműves és New Age beütéssel – összeér, ami összetartozik). Ha a kiáltvány nem is vált széles körben publikussá, a benne lefektetett alapelvek mára általánosan elfogadtatott normákká váltak a nyugati társadalmakban.

„Esélyegyenlőség” - avagy „oszd meg és uralkodj!”

Egy egészségesen működő, szerves társadalom is kitermeli a maga „elitjét”, vezető rétegét, amely képességeivel, a közösségért végzett munkájával jogot szerez az összesség irányítására, vezetésére (a hungarizmusban ez a nemzetvezető értelmiség). Egy egészséges társadalomban ez a jog egyben kötelesség, felelősség is a többiekkel szemben – tekintély és felelősség csak együtt képzelhető el. Egy nem szerves (osztályokra, egymással vetélkedő társadalmi vagy faji csoportokra osztott) társadalom is kitermeli a maga „nemességét”, kiváltságos osztályát, melynek tagjait születésüknél fogva a többséggel szemben többletjogok illetik meg (kötelességek nélkül). A liberális demokráciában sincs ez másképp. Noha papíron mindenki egyenlő (nem csak egyenlő jogú, de a relativizmusból fakadóan egyenlő értékű is), vannak egyenlőbbek. Ezek a demokrácia „szent tehenei”, akik – a valódi hindu szent tehenekhez hasonlóan – nem részesednek valamennyien a tényleges hatalomból, de az egész közösség vallásos tisztelettel veszi körül őket, bírálatuk, illetve a közösség többi tagjára érvényes normák rájuk alkalmazása maga a „szentségtörés” - újbeszél nyelven: kirekesztés. Ha a „szent tehén” odarondít valahová (már pedig odarondít, nem is kicsit), nem szabad háborgatni, még meg is kell dicsérni érte, nehogy megbántódjon. Padányi már idézett könyvében találóan jegyzi meg: „Az emberrel szemben gyakorolt irgalom erény volt egykor, a nagylelkűség megkülönböztető jele, ajándék amelyért hála és köszönet járt és alázat kellett, hogy kísérje. Ma: a gyengének már-már szemtelenség számba menő követelése az erőssel szemben, egy bizonyos mindenkit megillető jog alapján.”

A liberális demokrácia szent tehenei – a hatalmat ténylegesen gyakorló, viszont a többség számára általában láthatatlan csoportok mellett – a kisebbségek. Ha valakinek itt a Marcuse által a forradalom lehetséges hordozójának tartott „számkivetettek, a kívülállók altalaja” jut eszébe, az nem jár messze a valóságtól. Az általuk élvezett előjogok a „haladó történelemszemléletben” gyökereznek, amely az emberiséget örök „elnyomókra” és „áldozatokra” osztja. A múltban elszenvedett vélt vagy valós (de a jelenben kellőképpen túlhangsúlyozott) sérelem az, ami ezeket a csoportokat „érinthetetlenné” teszi, előjogaik az „áldozati létből” táplálkoznak. A fenti csoportok beemelése az eredetileg a zsidóságnak fenntartott „áldozati lét” misztériumába tudatos, egyrészt a figyelem megosztását, illetve a valódi kedvezményezettről való elterelését szolgálja, másrészt az „áldozatokkal” való azonosulás azokat a hatalom cinkosává teheti (a Frankfurti Iskola új proletariátusa), akik kiváltságaik védelmében érdekeltek a rendszer fenntartásában. Így a szólás- és véleményszabadság, valamint a tudományos kutatási szabadság korlátozása, illetve a törvény előtti egyenlőség elvének felfüggesztése (okosan számítva a többség bűntudatára és együttérzésére) az „elnyomott kisebbségek” sérelmére a múltban elkövetett igazságtalanságok jóvátételeként tüntethetők fel, nem kizárólag a zsidó pénzhatalommal szembeni kritika elhallgattatásának pszichikai eszközeiként.

A pozitív diszkrimináció ennek a „szent tehén imádatnak” a gyakorlatba való átültetése, amely az illető csoportok hatalom iránti lojalitását hivatott erősíteni. Egyrészt abból indul ki, hogy a „többség és kisebbség minden lehetséges konfliktusát eleve a többség számlájára” kell írni, ezért a kisebbségek által elkövetett bűncselekmények más elbírálás alá esnek (azokat „történelmi kontextusban” kell szemlélni), a fősodratú médiának pedig tilos az elkövetők származására utalni. Erre kiváló példa a Kecskeméten 1993. augusztus 23-án meggyilkolt 16 éves magyar fiú, Kiss Norbert esete. Fényes nappal, a nyílt utcán három többszörösen büntetett előéletű cigány belekötött, majd a járókelők szeme láttára karókkal agyonverték. A bíróság enyhítő körülményként vette figyelembe az elkövetők származását, büntetett előéletét, családi körülményeit, s gond nélkül elfogadta azt a védekezést, miszerint a sértett „rasszista” magatartása vezetett annak halálához. Az elsőrendű vádlott három és fél év börtönt kapott, társai annyit sem. Az elmúlt évtizedekben mind hazánkban, mind a nyugat országaiban számtalan hasonló eset történt, amelyről a fősodratú média vagy hallgatott, vagy a tényeket elferdítve számolt be. Ennek egyszerű oka van: ezek az esetek – noha sokszorosan gyakrabban fordulnak elő, mint a többség által a kisebbség rovására elkövetett erőszakos cselekmények – nem illenek a koncepcióba, nem támasztják alá sem a kisebbségek „áldozati” státuszát, sem a többség vérszomjas, „kirekesztő” türelmetlenségét. Az „ingerküszöböt” csak a kisebbség rovására, faji indíttatásból elkövetett (ezt a sémát viszont minden olyan bűncselekményre ráerőszakolják, ahol az áldozat kisebbséghez tartozik) bűncselekmények („gyűlölet bűntettek”) képesek átlépni – noha ezekből nagyságrendekkel kevesebb fordul elő. Ezek viszont azonnali heves sajtóhisztériát, tüntetéshullámokat, az illető többségi nemzet kollektív elítélését vonják maguk után. Természetesen az ilyen bűncselekmények büntetési tételei is (mivel a nem létező „faji indíték” is súlyosbító körülménynek számít) jóval súlyosabbak, mint fordított esetben.

A kettős mérce az élet más területén is tetten érhető, nem csak a büntetőjogban és a médiában. A felsőoktatásban például „esélyegyenlőség” címszó alatt – leginkább Amerikában, de nálunk is várható – a felvételinél plusz pontokat jelent a bőrszín. A teszteket, vizsgákat is igyekeztek úgy módosítani, illetve kiértékelésükkor „etnikai tényezőket” (újabb plusz pontok) figyelembe venni, hogy bebizonyítsák azon előfeltevésüket, miszerint a négerek intelligenciája nem különbözik a fehérekétől. Mondani sem kell: nem jött össze... De nálunk (ahogy máshol) sincs ez másképp, csak fokozatbeli eltérések lehetnek (és a néger itt réti).

Az emberek csak Isten előtt egyenlőek (mint láthatjuk, a törvény előtt már korántsem). Az erőltetett egyenlősdi nem veszi figyelembe azt, hogy minden ember más képességekkel, mentalitással jön a világra, s az öröklött tulajdonságokat a tanult magatartásformák csak módosítani (tompítani vagy erősíteni) tudják, kiküszöbölni nem. Az esélyegyenlőség nevezetű szörnyedvény abból indul ki, hogy az emberek közti esetleges különbségek (intelligencia, képességek) pusztán kulturális, társadalmi eredetűek, még véletlen sincs közük az illető származásához, öröklött tulajdonságaihoz, tehát a deszegregáció (faji elkülönülés kiküszöbölése) erőszakolásával, illetve pozitív diszkriminációval (a követelmények csökkentése, kettős mérce a tanulmányi teljesítmény elbírálásában, stb.) kiküszöbölhetők. Az eredmények természetesen katasztrofálisak, amiért a liberálisok nem tulajdon elveiket, hanem a többségi társadalom „intoleráns, kirekesztő” hozzáállását okolják. A gyakorlatban ugyanis azzal, hogy a cigány (néger, arab, stb.) gyerekeket egy iskolába, sőt egy osztályba erőltetik a többséggel nem azt érik el, hogy az illető kisebbség kulturális szintje, teljesítménye, normarendszere közeledik a többségéhez, hanem éppen fordítva. A jellemzően túlkoros, primitív voltából fakadóan szélsőségesen agresszív, beilleszkedni képtelen kisebbségi nebuló ha be is látogat az iskolába, abban sincs sok köszönet. Társait, tanárait terrorizálja, a jórészt saját maga által generált problémákat („mi van, mi van?! Azé nézel me cigány vagyok?!”) az egyetlen általa ismert módon – erőszakkal - próbálja megoldani. Talán nem teljesen tudománytalan az a feltételezés, amely az intelligencia és az agresszió közt összefüggést vél felfedezni, miszerint a kettő fordítottan arányos egymással. Lefordítva: minél alacsonyabb az egyén intelligenciája, annál inkább hajlamos a céltalan, önmagáért való erőszakra. Amit nem tud megoldani ésszel, azt elintézi késsel. Akiknek a gyermeke ilyen iskolába jár, nem hiszem, hogy nagyon vitatná a fenti gondolatmenet megalapozottságát.

A cél az volna (de nem az), hogy a kisebbségeket emeljék fel a többség szintjére, ők – a kulturális marxizmus kultúraromboló elveinek megfelelően – a többség kulturális nívóját próbálják hozzáigazítani a kisebbséghez, akár az oktatási rendszer, akár a tömegkultúra, vagy a szórakoztatóipar segítségével. Éppen ennek az erőltetett deszegregációs politikának és a kisebbségi „gettó szubkultúrák” (ganxta rap és vidéke) fősodratú média által buzgón támogatott térnyerésének köszönhető, hogy egyre több, az említett szubkultúrák értékrendjét és kifejezésmódját, nyelvezetét átvevő, azokhoz hasonuló fehér fiatalt láthatunk. Ezek nagy ívben kerülik az iskolát, az évismétlés számukra jópofa, vagány dolog, s életüket bűnözőként vagy valamely valóságshow sztárjaként tudják csak elképzelni, hallani sem akarnak olyasmiről, hogy a korlátlan jogokhoz bármiféle kötelezettségük is társulhatnak – a munka szó jelentését pedig az idegen szavak szótárában keresgélnék, persze ha tudnának olvasni. Az esélyegyenlőség tehát a felemelkedés, az integráció helyett egyenlő esélyt biztosít az elbutuláshoz, a szellemi igénytelenséghez, az erkölcsi zülléshez. A faji kisebbségek valóban létező problémáit – kulturális elmaradottság, a társadalom hagyományos normarendszerének elutasítása, egyes kisebbségeknél a beltenyészetből és a közvetlen rokonok közti gyakori szexuális kapcsolatból adódó, átlagosnál alacsonyabb értelmi szint – a politikai korrektség korántsem megoldani akarja, hiszen ahhoz fel- illetve be kellene ismerni őket, inkább azok fenntartásában érdekelt. A kisebbségek így a rendszer által bőkezűen adományozott, de valós helyzetükön mit sem változtató látszatjogokkal felékesítve eszközökké váltak a hatalom kezében, részben beteljesítve Marcuse „új proletariátusról” alkotott elképzelését. Kiváltságaik védelmében, a többség iránti irigységüktől és a hatalom által mesterségesen felszított gyűlöletüktől hajtva bármikor felhasználhatók a többség ellen, ha az esetleg öntudatára ébredne, illetve, ha minden kötél szakad, és a megalázott, kiuzsorázott többség felkelése már nem elkerülhető, akkor bűnbakként könnyen odadobhatók a népharagnak a valódi felelősök helyett. A „mór megtette kötelességét, a mór mehet”... Nem véletlen tehát, hogy napjainkban cigánykérdésről, bevándorlókérdésről már – igaz erős hangfogókkal – lehet beszélni, viszont az igazi „szent tehenek” továbbra is érinthetetlenek. Őket a bármikor sutba dobható eszköz-esélyegyenlőségnél jóval erősebb dolog védi.

A Holokauszt-vallás

A zsidó nép szereti magát a „könyv népeként” meghatározni. Ez nem is áll messze a valóságtól, tekintve, hogy a zsidó identitás kialakulásában és megőrzésében jelentős szerep jutott a „könyvnek” vagyis a Tórának (Mózes öt könyve) és persze a Talmudnak. A zsidók a szétszóratásban (Kr. u 70 – 1948) a könyv által maradtak egy nép, a vallás volt az az összetartó erő, ami a világ minden tájára szétszéledt, nyelvileg sem teljesen egységes zsidóságot megtartotta annak, ami. A jelentős részben zsidó gyökerű liberalizmus és marxizmus hatása alól azonban ők sem tudták magukat kivonni („aki másnak vermet ás...”), így a XIX. - XX. század fordulójára megjelent egy addig ismeretlen jelenség: a vallástalan zsidó. Mára a zsidóság túlnyomó többsége vagy ateista, vagy – az általuk szétzüllesztett nyugati civilizációhoz hasonlóan – igen felszínes kapcsolatot ápol ősei hitével („a maga módján vallásos”). A zsidóság esetében a vallás elvesztése még súlyosabb következményekkel járhat, mint az európai népek esetén. Rájuk már nem érvényes Széchenyi mondása, miszerint „nyelvében él a nemzet”. A zsidóság a századfordulóig a vallásában élt. A judaizmus ugyanis nem csak része a zsidó kultúrának, hanem maga a zsidó kultúra, az az összekötő kapocs ami a zsidóságot nemzetté teszi. A „könyv népe” vezetőinek tehát „új könyv” után kellett néznie, hogy a zsidóság asszimilációját megállítsák, hiszen a világuralom küszöbén nagyobb blama nem is kell, mint az, hogy eltűnik maga az uralom gyakorlására „kiválasztott” nép... Olyan szekuláris vallást kellett a világzsidóság számára alkotni, amely teljesen elszakad Istentől, így az ateistáknak is „fogyasztható”, ugyanakkor tudatosítja a világzsidóságban önnön különlegességét, „kiválasztottságát”, de ezt nem a kinyilatkoztatásra, hanem valami másra alapozva teszi, megőrizve ezzel a zsidóság népi egységét, identitását. Ugyan a marxizmus is felfogható egyfajta valláspótlékként a zsidók számára, mégsem lett azzá, mert a zsidók mindvégig tudatában voltak annak eszköz-jellegének, éppen ebből kifolyólag sohasem hittek benne őszintén, sutba is dobták, ahogy már nem volt rá szükségük. A szintén zsidó gyökerekkel rendelkező kulturális marxizmus és a belőle kisarjadó humanizmus és politikai korrektség szintén csupán eszköz a nyugati civilizáció fölötti ellenőrzés átvételére, így egyetlen épelméjű zsidónak sem jutna eszébe hinni benne (ahogy ezt Izraelben a gyakorlatban is megcsodálhatjuk). Így a világ zsidóságát szellemileg, lelkileg egyesítő és a zsidó elit politikai céljai mögé felsorakoztató szekuláris vallás a hatvanas években megjelent Holokauszt-mítosz lett, ami jelentős üzleti és politikai felhangjai ellenére mégiscsak egy vallásnak tekinthető, mivel úgy viselkedik: vannak hittételei, szertartásai és papjai. A judaizmus helyettesítésére alkották, hogy annak lényegi tartalmát (zsidó felsőbbrendűség[kiválasztottság]-tudat) átörökítse a transzcendens Istentől elfordult zsidók lelkébe, ezzel motiválva őket a „zsidó küldetés” betöltésére. Farkas Attila Márton találó meghatározását kissé módosítva: a Holokauszt-vallás egyfajta árnyékjudaizmus. De itt az „árnyék” nem valamiféle elfojtást, elutasítást, hanem tudatos, taktikai célú háttérbe rejtést jelent.

Ahogy a klasszikus judaizmus is történelmi eseményeket ruház fel vallási tartalommal és állít kultuszának középpontjába (kivonulás, purim, a templom megtisztítása), úgy a Holokauszt vallás is egy megtörtént történelmi esemény (a zsidók munkatáborba zárása a II. világháborúban) köré szőtt legendából született. Míg a judaizmus a kereszténységet „bálványimádása”, illetve az övétől gyökeresen eltérő istenképe, megváltástana miatt gyűlölte, addig a Holokauszt-vallás a II. világháború zsidó áldozatainak számának manipulálásával s halálukért a keresztény civilizáció egyetemleges felelőssé tételével a teológiai ellentétet morális ellentétté változtatta. A zömében ateista zsidónak tökmindegy, hogy Mózesben nem hisz vagy Krisztusban, viszont amint a kereszténység vallásból egy őt fizikai létében fenyegető, népét irtó politikai közösséggé válik, máris jobban utálja és harcol ellene, mint a siratófalat szorgalmasan fejelgető öregapja. Így már nem kell hosszas teológiai és filozófiai eszmefuttatásokkal győzködni a gyalogzsidót, hogy miért is tévtan a kereszténység (ami valószínűleg nem is igazán érdekli), azt egyszerűen a tömeggyilkossággal, a Holokauszttal azonosítja. Ördögi logika, de hatékony.

A Holokauszt-”teológia” (helyesebb talán judeológiának nevezni, hisz tárgya nem az Isten, hanem a zsidó) Norman G. Finkelstein amerikai politológus szerint két központi dogmára épül, amelyek összefüggésbe hozhatók a judaizmus és a cionizmus fontos elemeivel – mint láttuk, nem véletlenül, hiszen azok továbbélését szolgálják.

A Holokauszt egyediségének dogmája kimondja, hogy a Holokauszt egyszeri és megismételhetetlen, „a történelmen kívül, sőt, talán inkább felette lebeg” (Elie Wiesel), mással össze nem hasonlítható. Mivel a német munkatáborokban (polkorrekt nyelven: „halálgyárakban”) zsidók szenvedtek és nem mások (ha mások is, azok „nem úgy”), ezért szenvedésük egyedi, leírhatatlan és mással össze nem vethető. A szenvedésük azért különleges, mert ők szenvedtek. Ez az eszmefuttatás logikusan csak a zsidók felsőbbrendűségének – magában a tanban kimondottan nem szereplő – belátásához vezetheti a „hívőt”. Finkelstein a „Holokauszt-ipar” című könyvében idézi Ismar Schorsch-t, a Zsidó Hittudományi Intézet elnökét, aki szerint a Holokauszt egyediségének dogmája „a zsidó kiválasztottság undorító szekuláris verziója”. Emellett a zsidók által a világban elkövetett bármilyen embertelenséggel szemben immúnissá teszi a benne hívő zsidót, ha esetleg valami lelkiismeretféle megmozdulna benne.

A Holokauszt irracionalitásának dogmája a Holokauszt ok- és előzménynélküliségét, megmagyarázhatatlanságát tanítja. A Holokausztnak eszerint nincs oka, racionális magyarázata, csak és kizárólag a keresztények évezredes irracionális zsidógyűlölete felelős érte. Természetesen a keresztények „irracionális zsidógyűlölete” is teljesen önmagától való, arra a zsidók semmilyen formában nem szolgáltattak okot. Egyedüli és kizárólagos oka a keresztény népek (gojim) alacsonyabbrendűsége és az ebből eredő frusztráltsága, amely a jobb, okosabb, erkölcsileg magasabb szinten álló és ezért sikeresebb zsidóság elleni mérhetetlen irigységben öltött testet.„Kétezer éve... bennünket mindig fenyegettek..” - szipog Elie Wiesel, a Holokauszt pápája - „Miért? Minden ok nélkül.”

Természetesen a Holokauszt-vallásnak is megvannak a maga „levitái”, akik a hit terjesztésében és a kultusz fenntartásában játszanak fontos szerepet. Ezek a hivatásos Holokauszt-túlélők (akiknek száma csodás módon az idő előrehaladtával nemhogy fogyna, de szaporodik), élükön Elie Wiesel béke Nobel-díjas „Holokauszt-pápával”, fősodratú történészek, és a világszerte működő Holo-disneylandek lelkes munkatársai és természetesen a különböző zsidó szervezetek. Ők működtetik a kultuszt, teszik jelenvalóvá „Auschwitz misztériumát”. A kultusz a Holokauszt-megemlékezések és konferenciák, előadások végtelen sorából áll, ahol a „leviták” felidézik a keresztények szörnyű bűnösségét, bestialitását és a lappangó antiszemitizmustól való kollektív rettegésben egyesülnek a világzsidóság többi tagjával. A rituális rettegés tehát a kultusz fontos eleme, amit szorgalmasan gyakorolnak is. A szertartásokon részt vevő „keresztények” pedig megvallják bűneiket, leróják a leróni valókat és szertartásosan elhatárolódnak mindentől, ami a zsidóság érdekeit (elnézést, akarom mondani: érzékenységét) sérti, akár saját maguktól is.

Hajdan a diaszpóra zsidóságát „a könyv” tette egy néppé. A modern zsidóságot a közös rettegés. A Holokauszt-vallás úgy képes megőrizni és erősíteni a judaizmus visszaszorulása miatt válságba jutott zsidó identitás-tudatot, hogy közben a valóságosan (éppen a zsidóság által) elnyomott többség együttérzését is felkelti, így az esetleges ellenállás előzetes pszichikai leszerelését is kiválóan szolgálja. „Valójában az identitás politika és a Holokauszt nem azért olyan népszerű az amerikai zsidók körében, mert ők is áldozatok, hanem azért, mert nem azok.” - jegyzi meg csípősen a Holokauszt-ipar szerzője. Tekinthetjük ezt a Stockholm-szindrómaként ismert jelenség (amikor a túsz szimpátiát kezd érezni fogvatartója iránt) össztársadalmi méretekben történő mesterséges előidézésének, egyfajta lelki terrornak is. A cél, hogy a világ nemzetei ne csak meghajoljanak a zsidó igában, hanem szeressék is azt, s az „elhatárolódom” varázsige mantra szerű ismételgetésével vessék ki maguk közül azt, aki e szeretetben nem hajlandó osztozni. „Mi nem elégszünk meg a negatív engedelmességgel, még a legnyomorultabb megalázkodással sem. Ha végül is megadod magad nekünk, annak saját szabad akaratodból kell történnie. Mi nem azért pusztítjuk el az eretneket, mert ellenáll nekünk; amíg ellenáll, soha nem pusztítjuk el. Mi megtérítjük, hatalmunkba kerítjük a lelke legbensejét, újjáalakítjuk. Kiégetünk belőle minden rosszat és minden képzelődést; a magunk oldalára állítjuk, nem látszatra, hanem őszintén, szívvel-lélekkel.” - világosítja fel az éppen kínpadon nyújtózó Winstont tárgyilagosan OBrien Orwell 1984 című regényében.

„Uniszex” társadalom – avagy „ha felnő, majd eldönti”

Szakállas vicc (szó szerint), de aktuális. A liberális a parkban tolja a babakocsit. Oda megy hozzá egy ember, megcsodálja a gyermeket, majd megkérdezi: „de aranyos, kisfiú vagy kislány?” Erre a kérdezett felháborodva kifakad: „mit tudom én, majd ha felnő eldönti!”. Kicsit olyan ez, mint a „főnök vicce”. Addig röhögünk rajta, amíg rá nem jövünk, hogy az a napi feladat (esetünkben a szomorú valóság). A politikai korrektség szellemi alapjaira épülő liberalizmus a férfi és női családi/társadalmi szerepeket csereszabatosnak tekinti, a két nemet pedig nem csak egyenlő jogúnak, de gyakorlatilag egyformának is. A mindenki számára szembetűnő különbségeket a kultúra, a vallás és a szocializáció/neveltetés számlájára írják. Nincsenek már „férfi szerepek”, „férfias szakmák”, sem „női szerepek”, nincs már apa vagy anya, csak „szülő 1” és „szülő 2”, - s aki ezt kétségbe vonja, az bizony „szexista”.

Tekintetbe véve, hogy ma egy családot egy szülő (az apa) jövedelméből igencsak nehéz fenntartani, vagyis a jelen rendszer nem csak ideológiai, de gazdasági eszközökkel is szinte kikényszeríti a nők munkába állását, a feminizmus azon követelésével, miszerint ugyan azon munkáért a nőnek ugyan olyan bér jár, mint egy férfinak, nem lehet vitatkozni. Ahogy azzal sem, hogy ha egy munkakörre egy nő egyébként fizikailag, szellemileg alkalmas, akkor női mivoltára hivatkozva ez a munkakör nem tagadható meg tőle. De Szálasi már a harmincas években figyelmezettet: „Bűnt követ el az a rendszer, amelyik a nőt szent hivatásától elvonja, mint munkást kihasználja és anyagi feltételek után rohanó "férfinőt" teremt belőle.” A kulturális marxizmus lelkes támogatását élvező, s már a politikai korrektség szerves részévé vált feminizmus azonban éppen ezt teszi. A cél a hagyományos család szétverése – mindez az „egyenjogúság”, a „nők felszabadítása” jelszavai mögé rejtve, tekintve, hogy a család felszámolásának szándékát (ami egy érezhetően negatív dolog) kevés nővel lehetne a maga csupasz valójában megetetni, ezért pozitív, az emberek által általában szimpatikusnak gondolt fogalmakba (egyenlőség, szabadság, boldogulás, önmegvalósítás) csomagolják. A feminizmus a nőket a hiúságukon, büszkeségükön keresztül próbálja a kulturális marxizmus céljaira motiválni. „Te is képes vagy rá”, „valósítsd meg önmagad”, „tudod te ezt még jobban is, mint egy férfi” és hasonlók. Így azon nők, akiket a gazdasági szükségszerűség esetleg nem kényszerít munkába, állást vállalnak azért, hogy megmutassák a világnak, hogy vannak olyan jók, mint a férfiak. Megjegyezzük, némely területen még jobbak is, de ez egy másik fejezet témája. Így a rendszer által mesterségesen keltett lelki (önmegvalósítás, bizonyítási vágy) illetve anyagi (a puszta létfenntartástól a presztízs-fogyasztásig széles a skála) szükségletek képesek rákényszeríteni a nőt arra, ami ellen egész valója a leghevesebben tiltakozik. E tiltakozás letörését szolgálja a tudatipar, az iskolától az egyetemig, majd a média és a kultúra. Ennek köszönhetően a hagyományos anyaszerep mára „ciki” lett, a családjáért élő nő „elnyomott rabszolga”. A szórakoztatóipar ma a nőket keménynek, rámenősnek ábrázolja és szinte kivétel nélkül szinglinek, aki a munkájában, kedvteléseiben (szórakozás, fogyasztás) teljesedik ki. „Ma a nyugati nők milliói osztoznak a feministák házassággal és anyasággal szemben tanúsított ellenséges beállítottságában. Milliók tették magukévá a mozgalom célkitűzéseit, és nem áll szándékukban férjhez menni, pláne gyermeket szülni. Marcuse Élvezeti Elvével való azonosulásuk, a szexuális forradalomban vállalt elkötelezettségük azt jelenti, hogy a házasság a sor végére került. És - amint válási és születési statisztikáink mutatják - még a megkötött házasságok is kevésbé tartósak és termékenyek.” (Buchanan)

A nők a gazdasági kényszer, illetve a pszichológiai kondicionálás előtt meghajolva, bárki által elvégezhető munkák felvállalásával bizonyítják értéküket a világnak, miközben a senki más által el nem végezhető és a társadalom számára nélkülözhetetlen hivatásukat második helyre szorítják, esetleg teljesen feláldozzák a karrier, illetve a megélhetés oltárán. Tanár, orvos, ügyvéd, közgazdász vagy „manager”, esetleg gyári munkás bárki lehet, édesanya viszont nem. Olyan nők persze mindig voltak, leginkább a középkorban, akik a hivatásukért lemondtak a családról, hogy teljes lényükkel átadhassák magukat annak, amit csinálnak. Őket hívják apácának. De őket nem az „önmegvalósítás”, a pénzszerzés vagy az érvényesülés motiválta, és csupán egy dolgot „akartak megmutatni”, a világnak: Krisztus szeretetét.

„Árnyékkereszténység”

Farkas Attila Márton (egyiptológus, kultúr-antropológus, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára) a „kommunizmus örökletes betegsége: az árnyékkereszténység” című 2009-ben megjelent tanulmányában a keresztény kultúrkör kommunizmusra (ez alatt ő általában az elmúlt kétszáz év baloldali mozgalmait érti) gyakorolt hatásait fejtegeti. Érdemes idézni a tanulmány ide vágó részéből: „A címben megjelenő „árnyékkereszténység” kifejezés részben a jungi pszichológia „árnyék” fogalmára utal. Az „árnyék” ugyebár a psziché sötét, elnyomott és ezért alsóbbrendű része, amely a personával, vagyis a külső személyiséggel ellentétesnek tűnő – valójában szervesen hozzá tartozó – kellemetlen, nem kívánatos tartalmak gyűjtőhelye. Részben hasznos képződmény, minthogy a személyiséggel szembeni kompenzáció feladatát is ellátja. Az árnyék gyakorta jelenik meg projekcióként, vagyis a saját elfogadhatatlan dolgaink másokra történő kivetítéseként. (Gyakorta előhozott példa a homofóbia mint a látens homoszexualitás megnyilvánulása.) Ebben az értelemben a kereszténység a kommunizmus árnyékának tekinthető, minthogy lényegi elemét alkotja a keresztényellenesség, a kereszténység elpusztításának vágya (az általános „vallásellenesség” mögött valójában a kereszténység iránti, történelmi eredetű averzió rejlik), miközben annak szinte összes sablonját öntudatlanul átvette és fölhasználta.” Ha elfogadjuk Farkas fenti gondolatmenetét (és miért ne fogadnánk el), akkor érthetővé válik a kommunizmus Kelet-Európában megvalósult gyakorlatában – a szerző által a tanulmányban részletesen is kifejtett – párhuzam a kereszténységgel. Bár ő ezt amolyan „kulturális behatásként”, a nyugati kultúra indirekt hatásaként magyarázza, mi inkább tudatos koppintásnak, az új ideológia számára hasznosnak vélt gyakorlatok célzatos átvételének értékelhetjük. A kommunizmusban ez alapján az egyház helyét a párt vette át, a bűnbánat szentsége megfelelőjeként megszületett a nyilvános önkritika, az egyik legsúlyosabb büntetés a kiközösítés mintájára a pártból való kizárás és még sorolhatnánk. Ez – a Farkas által „árnyékkereszténységnek” elnevezett jelenség – az államszocializmus bukásával nem tűnt el, hanem a liberális demokrácia erkölcsi és szellemi alapjait képező baloldali gyökerű eszmékben él tovább és fejti ki hatását a mai társadalomra.

A „klérus” a polkorrekt társadalomban már nem a párt, hanem a „haladó gondolkodók”, akik megszabják az „üdvözülés” (a társadalmi érvényesülés, illetve lassan már a puszta létezés) feltételeit. Megmondják a véleményed, mit érezz, gondolj és tégy, hogy ne légy „kirekesztő”, „intoleráns” vagy éppen „náci”. Ezek az elvárások, ajánlások idővel kötelező érvényű normákká válnak, ahogy a politikai elit fokozatosan beépíti őket a tételes jogba.

Ahogy a kereszténység a szentmisében Krisztus keresztáldozatát jeleníti meg, úgy az új ideológia az örök „áldozatok” végtelen szenvedéseinek szüntelen ismételgetésével igyekszik a többséget „megtérésre” illetve „bűnbánatra” ösztönözni. A politikai korrektség még az áteredő bűn fogalmát is megpróbálja ideológiájába és gyakorlatába építeni. De amíg a kereszténység az áteredő bűnt az emberi természet (Istennek való szembeszegülés folytán) megromlásával (elhomályosult értelem, rosszra hajló akarat) azonosítja, addig a „píszí” a történelem során elkövetett vélt vagy valós bűnök (és itt minden bűnként értelmezhető, ami a kiválasztottak érdekeit sérti) egész népekre vagy vallásokra való kivetítését érti. Így került vád alá a kereszténység (keresztes háborúk, inkvizíció, meg azért, mert van), így lettek bűnösök a németek (I. és II. világháború, Holokauszt) és az egész európai civilizáció (mert nem akadályozták meg a Holokausztot, illetve történelmük során gyarmatosítottak más népeket). A felsorolt (és fel nem sorolt) bűnökért természetesen az adott közösség egésze (tér- és időbeni korlát nélkül) egyetemlegesen felelős. A „bűnbánat” rítusa a nyilvános bocsánatkérésből áll, amikor a „bűnös” közösség képviselője szertartásosan elzarándokol leróni a leróni valókat a lerovóhelyre, s ott sűrű önvádak közepette bizonygatja lojalitását az „áldozatoknak”. Elég itt megemlíteni Clinton amerikai exelnök gesztusát, amikor (II. János Pál pápához hasonlóan) azon törzsi vezetők leszármazottaitól kért bocsánatot, akiknek ősei saját népüket adták el rabszolgának – a nagyobbrészt zsidó – rabszolga-kereskedőknek; illetve a mindenkori pápa már-már szinte kötelező auschwitzi Canossa-járását. Persze a „bűnbánat” nem csak egy gesztus, belső megtisztulás, annak a „píszí” esetében komoly anyagi vonzatai is vannak (a szenvedést ugye enyhíteni kell)...

„A tudatlanság: erő” (Orwell)

„Az emberiség jövőjéért folytatott harcot az állami iskolák tantermeiben kell megvívunk és megnyernünk, olyan tanárok segítségével, akik helyesen látják saját szerepüket, az új hit, az emberiség vallásának hittérítőiként... E tanároknak ugyanazt az önzetlen elhivatottságot kell megtestesíteniük, mint a legfanatikusabb hitszónokoknak, mivel ők is papok, csak éppen a templom helyett az iskolatermet használják arra, hogy humanista értéket vigyenek mindabba, amit tanítanak. Az osztályteremnek az új és régi közötti küzdelem színterévé kell válnia, ahol a kereszténység rothadó teteme minden vele járó gonosszal és gyötrelemmel együtt megküzd a humanizmus új hitével, amely joggal ígéri egy olyan világ eljövetelét, amelyben végül valósággá válik az eddig soha meg nem valósult keresztény ideál: szeresd felebarátodat.” - Írja kíméletlen őszinteséggel John J. Dunphy „az új kor vallása” című tanulmányában, az amerikai Humanist magazinban (1983. január-februári szám). Az „autoriter személyiség” szerzői jó helyen tapogatóztak, amikor a nyugati kultúra egyik fő védőbástyájának a hagyományos keresztény családot, mint az elsődleges szocializáció (ahol a gyermek átveszi szülei érték- és normarendszerét, kultúráját) színterét jelölték meg. A család „káros” hatásait a másodlagos szocializáció (iskola, média) keretében igyekeztek kiküszöbölni, hogy az így „előítéletektől megtisztított” generáció gyermekeinek már az ő értékrendjüket adja tovább. Horkheimer és Adorno helyesen ismerték fel, hogy a kulturális hegemóniához, a nyugati kultúra „lecseréléséhez” nem a filozófiai érveken, tudományos vitákon, hanem a pszichológiai befolyásoláson keresztül vezet az út. „A gyermekek kondicionálása az iskolákban történhet, hogy szüleik társadalmi és erkölcsi hitrendszerét, mint rasszista, szexista és homofób rendszereket elutasítsák, és megtanulják, hogyan tegyék magukévá az új morált.” - állapítja meg Buchanan a Nyugat halálában, majd lehangoltan teszi hozzá: „Tarthatják a szülők költséges kudarcnak az állami iskolákat, ahol gyermekeik már nem tanulnak semmit, a Frankfurti Iskola akkor is sikeresnek tekinti őket; a végzős diákok mind a helyes beállítottsággal hagyják el padjaikat.” Szó sincs itt már oktatásról, a természettudományos ismeretek és a mindennapi élethez szükséges készségek elsajátításáról, ne adj Isten az önálló gondolkodás képességének fejlesztéséről (még csak az kéne!). Az oktatás az új világrendben nem erről szól. A cél a „homo democraticus”, az ideálok nélküli, csak és kizárólag önnön evilági javával foglalkozó, nemzete múltjával, nagyjaival minden közösséget megtagadó, identitás- és értékmentes, valóságshow-kon szocializált konzumidióta, a tömegember kitermelése, akinek elméjét nem háborgatják önálló gondolatok. Bár az áhított (és napjainkban egyre nagyobb számban megjelenő) új embertípus nem kimondottan intellektuális lény, de jogaival illetve a politikailag korrekt gondolkodás alapjaival tökéletesen tisztában van, alátámasztva a tömegember első törvényét, mely kimondja: értelem és öntudat fordítottan arányos egymással. És amíg ez a felfokozott öntudat megmarad az egoizmus minél tökéletesebb kiteljesedésénél, illetve boldogságát csakis a marcuse-i „egydimenziós létben” (fogyasztás) tudja elképzelni, addig a hatalom számára nemhogy káros, de egyenesen áldásos jelenség. A tudatlanság: erő – jövendölte Orwell. De nem az egyén ereje, hanem a hatalomé, amely által a közösségeiben kiteljesedő, önálló személyiségből az atomizált tömeg önzésében magára maradt, magasabb cél nélkül sodródó atomját állítja elő. A tömegember párt- és ideológiafüggetlen, mindegy, hogy „Viktor! Viktor!” vagy „Megcsináltuk! Megcsináltuk!” csatakiáltással rohangál az utcán, nem képes kiszakadni a „Mátrixból”. Csak a rendszer által felkínált alternatív valóságok között képes választani, s miközben ezt teszi úgy hiszi, hogy szabad, s esze ágában sincs kiszakadni ebből az álomvilágból. Lényegét az iskolai végzettség szintje sem befolyásolja (aki önmagától nem képes önállóan gondolkodni, azt erre az egyetem sem fogja megtanítani, éppen ellenkezőleg). A fentiek ismeretében talán nem véletlen, hogy Richard Williamson püspök 2010. augusztus 14-i Eleisón-kommentárjában a modern főiskolákat a demokrácia valóságos szemétládáinak nevezte: „Azért, mert a demokráciában mindenkinek egyformának kell lennie, senkinek nem szabad kiemelkedőnek látszania. Ugyanakkor a felsőfokú végzettség magasabb fokú képzettséget jelent. Ezért tehát ezt egyszerűen mindenkinek meg kell kapnia. De közelről sem minden fiúnak van meg az értelmi adottsága egy felsőfokú végzettséghez. Ezért kell a főiskolákat megbutítani és minden lehetséges ostoba szakkal kiegészíteni, amíg csak minden gyerek meg nem tudja szerezni a maga felsőfokú diplomáját – még akkor is, ha ez annyit sem ér, mint a papír, amire kinyomtatták.”

Represszív tolerancia

A represszív (elnyomó) tolerancia fogalmát Herbert Marcuse alkotta meg az 1965-ben megjelent azonos című könyvében. A fogalom lényegét tekintve az Aczél György-féle „három T” (Támogat, Tűr, Tilt) gyakorlatával mutat hasonlóságot. Marcuse szerint a regnáló hatalom minden olyan eszme, irányzat és magatartásforma iránt toleranciát tanúsít, amelyek lényegi alapját, fennállásának legitimációját nem érinti, nem vonja kétségbe. Így a tolerancia tulajdonképpen az „elnyomás eszközévé” válik, amikor a rendszer alapjait nem érintő lázadást integrálja a rendszerbe, mintegy annak részévé szelídíti. A rendszer csak és kizárólag azokkal szemben lép fel erőszakosan, akik létjogosultságát alapjában kérdőjelezik meg, illetve magukban hordozzák a változás lehetőségét. Marcuse szerint ezért a baloldal felé (amely radikálisan szemben áll a „represszív egésszel” - ahogy ő a fennálló rendet nevezte) maximális toleranciát kell tanúsítani, míg a jobboldal (amelyet Marcuse a nyugati kultúra és ezzel a fennálló rend védelmezőjének tekintett) még a gondolat, a vélemény szintjén sem érdemel türelmet, azt mindenestül el kell utasítani. Ezt a kettős mércét, szelektív toleranciát nevezi Marcuse „felszabadító toleranciának”... Ahogy a kritikai filozófia szelleme kezdte áthatni a nyugati elit új generációját, és a Frankfurti Iskola kulturális marxizmusa integrálódott a rendszerbe, a felszabadító tolerancia és a represszív tolerancia gyakorlatilag egyé vált. A zsidó gondolkodásban (lásd: Talmud) mindig is létező kettős mérce ezzel korszerű ideológiai igazolást nyert. Ezt Marcuse hatalmi pozícióba került követői kezdték is buzgón alkalmazni.

A liberalizmusban napjainkban uralkodó elnyomó tolerancia egyik jellegzetes mellékhatása a megfelelési kényszer, amely az ellentétek, a kritika rendszerbe integrálásának marcuse-i tételét igazolja. A liberalizmus ugyanis nem csak híveitől, de ellenfeleitől is engedelmességet követel, elvárja, hogy kritikusai is alkalmazkodjanak a politikailag korrekt nyelvezethez és gondolkodásmódhoz. Ez esetben eltűri, hogy létezzenek, ha hangjuk esetleg felerősödik, akkor korrumpálja őket önmagával (parlamenti ellenzéki szerep). A „kritikus”, a „lázadó” így – annak reményében, hogy ha alkalmazkodik, mondókáját polkorrekt csomagolásban tálalja, akkor „belülről javíthatja a rendszert” - azon értékrendnek iparkodik megfelelni, ami ellen lázad és azon rendszer részévé, s így fenntartójává szegődik, amelynek megdöntésére vállalkozott, s végül azon kapja magát, hogy önmagát próbálja meggyőzni arról, hogy tulajdonképpen még a jó oldalon áll, nem ő változott, csak a körülmények... Jó példa erre a nemrégiben Holokauszt-hívővé vált Francia Nemzeti Front, vagy az izraeli demokráciát szorgalmasan tanulmányozó nyugat-európai radikális pártok.

Az „elnyomó tolerancia” tehát kitűnően működik. Csak a szerepek cserélődtek fel. Ami hajdan a „Fennálló” illetve a „represszív egész” elleni lázadás eszköze volt, az mára a „lázadást” is magába olvasztó rendszer védelmét, legitimálását szolgálja. Az új rend minden iránt toleráns, amelyet lényegtelennek, önmagára veszélytelennek tart, a jóleső lázadás élményét biztosíthatja a tömegeknek, mintegy „biztonsági szelepként” működve, ahol a felgyülemlett gőzt a rendszer egészének veszélyeztetése nélkül ki lehet engedni. Jól kitalált gumicsontok ezek, amin a társadalom élvezettel rágódhat, lázadhat, a szabadság illúziójába ringatva magát. Ilyen például a szexuális devianciák kérdése (buzeránsok és társaik), a drogok legalizációja, a szex, a pornográfia, az obszcén beszéd és viselkedésmód, az elfajzott művészetek és minden amiben az ember ösztönös „állati” énje kifejezésre juthat, felszabadulhat. De a rendszer szekuláris dogmáinak, ideológiai és erkölcsi alapjainak megkérdőjelezése, illetve a „szent tehenek” objektív bírálata szigorú büntetést von maga után. A „vétkes” először (demokrata frazeológiával élve) „magát rekeszti ki a demokratikus társadalomból”, a „humanisták közösségéből”, hogy aztán a „demokratikus társadalom” rekeszthesse be őt (hűvös helyre)... A hatalom birtokosai ilyenkor – ha már nagyon kilóg a lóláb – szívesen hivatkoznak saját „áldozati mivoltukra”, így az őket ért kritikát nem kell érdemben cáfolni, mivel azt a gyűlölet, az intolerancia és a fasizmus megnyilvánulásának, illetve antiszociális viselkedésnek, pszichológiai betegségnek lehet beállítani. „Tagjainknak és a frontszervezeteknek folyamatosan meg kell szégyeníteniük, hiteltelenné tenniük és degradálniuk kritikusainkat. Ha akadékoskodásuk túlságosan zavaróvá válna, fasisztának, nácinak vagy antiszemitának kell bélyegezni őket... ” -áll az SZKP KB 1943-ban kiadott – és úgy tűnik mind máig érvényes – direktívájában. Az ellenvélemény így „dehumanizálódott”, a nyilvános viták helyett a pszichiátria és a büntetőjog illetékességi körébe került. Soha nem a kritika tárgyával foglalkoznak, annál inkább a kritizáló személyével. S való igaz: könnyebb a kritikust lecsukni, mint megcáfolni.

3. Összegzés

A liberalizmus azelőtt is elég kártékony jószág volt, hogy a kulturális marxizmust magába integrálta. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint az a tény, hogy a liberalizmus általunk is nehezményezett vonásait („egydimenziós” csak a fogyasztásban megnyilvánuló létezés, tömegkultúra, a tömegek manipulációja, társadalmi igazságtalanságok) maguk a kulturális marxisták is éles kritika tárgyává tették. Az individualizmus (az egyén mindenek fölé helyezése) a Frankfurti Iskola ténykedése előtt is a liberalizmus meghatározó része volt, de a „humanizmus” erkölcsi alappá válásával az önzés újabb ideológiai tápot kapott. A liberalizmus megszületésekor sem volt éppen keresztény ideológia, de Amerikában, az ország puritán (protestáns) gyökereire tekintettel a kulturális marxizmus egyeduralkodóvá válásáig képes volt együtt élni a kereszténységgel, tiszteletben tartotta az amerikai társadalom hagyományos értékrendjét, ahogy Nyugat-Európában a kommunizmus bukásáig bezárólag szintén nem mutatott erőszakos keresztényellenes tendenciát. De ahogy a nyugat elitjét egyre inkább átjárta az új ideológia, többé már nem volt szükség a kommunista blokkra és a hidegháborús színjáték fenntartására. Tulajdonképpen a kulturális forradalom nyugati győzelme vezethetett a keleti blokk erőszakos kommunista rendszereinek összeomlásához. Az erőszakmentes forradalom, a „hosszú menetelés a nyugat intézményeiben” fölöslegessé tette a nyílt terrort, így a kilencvenes években Kelet-Európába is megérkezett az immár kulturális marxizmussal dúsított liberális demokrácia, látszólag az itt élő népek véres vagy „bársonyos” forradalmainak hatására. A kommunizmus bukása, és a liberalizmus egyeduralkodóvá válása, - amit Francis Fukuyama amerikai filozófus 1989-ben megjelent, „A történelem vége” című könyvében a történelmi haladás csúcspontjának és végállomásának tekintett – viszont Nyugat-Európában tette fölöslegessé a rendszerre úgy-ahogy külsőre ráerőltetett toleranciát a hagyományos európai kultúrával és értékekkel szemben. A liberális demokrácia világméretű győzelmével tehát már nem Kennedy Amerikája, vagy Adenauer Németországa kopogtatott nyugati végeinken, hanem valami egészen más. A kommunizmus Kelet-Európában megtette a magáét, mindazt amivel a liberalizmus békeidőben nem piszkolta volna be a kezét. A bennszülött vezetőréteg és értelmiség szisztematikus kiirtásával, megakadályozta, hogy a nemzeti középosztály és a munkásság újra egymásra találva ismét nemzetiszocialista rendszereket hozzon létre, illetve a nemzeti mozgalmak anyagi bázisául szolgáló nemzeti tőke megsemmisítésével előkészítette a talajt az „új elitnek”. Ez az elit ugyan a kommunizmusban nevelkedett, de a kommunizmus nem meggyőződés volt számára, csupán lehetőség az érvényesülésre. A kommunista blokk elitje boldogan vonult be a liberális demokrácia vezető pozícióiba (annál is inkább, mert az új rend eszmeisége igencsak ismerős volt számára), s folytatta azt, amit kommunistaként megkezdett, de immár az új rend új eszközeivel. A nyílt terror helyét a manipuláció foglalta el. A kilencvenes évek elején a szabadságra szavaztunk, de csak a szabadság illúzióját kaptuk.

A kritikai elméletből kisarjadó kulturális marxizmus és annak fent tárgyalt, az új rend erkölcsi és szellemi alapját képező megnyilvánulásai a tudományt az ideológia és a politika „szolgálóleányává” degradálták. A természettudományok feladata a liberális demokráciában már nem az igazság feltárása, a jelenségek objektív leírása és magyarázata, hanem a rendszer erkölcsi alapjaként funkcionáló humanizmus világképének igazolása, miszerint nincs Isten, a világegyetem magától lett, jelen formája véletlenszerű fejlődés következménye (Darwinizmus). Az elméleteiken tátongó esetleges réseket a logika helyett feltevésekkel, soha nem bizonyított elméletekkel töltik ki, vagy hatalmi szóval kijelentik, hogy aki ott rést lát, az sarlatán, eretnek, áltudományos csaló. Minden a hivatalos tudománytól eltérő kutatást, elméletet a világ megmagyarázására áltudománynak bélyegeznek és kitiltanak az oktatásból, legyen az az intelligens tervezés elmélete, vagy népünk sohasem bizonyított finnugor eredetének tudományos (nyelvészeti és genetikai) cáfolata. „A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy.” (Orwell) Ez a szabadság a tudomány világában már nem létezik. Az istenétől elfordult, világi zsidóság identitásának megőrzésére (és nem utolsó sorban anyagi haszonszerzésre) kiagyalt Holokauszt-történetírás (valláspótlék) például a matematika, a fizika és a kémia törvényein is túlteszi magát, s a büntetőjog eszközeivel kényszeríti ki, hogy – hasonlatunknál maradva – kettő meg kettő az bizony hatmillió.

Mivel a liberalizmus csak azt tekinti tudománynak, ami ideológiáját megerősíti, megállapíthatjuk, hogy a racionalizmus és a tudományosság nevében száműzött kereszténység és a belőle fakadó európai kultúra helyébe mégiscsak egy új mítosz került. A liberalizmus tehát a kinyilatkoztatott örök igazságokat emberi tákolmányokkal, saját maga által előállított, a tudományosság leplébe bugyolált mítoszokkal pótolja, az örök igazságokból fakadó, tértől és időtől független értékek helyébe pedig az ember legalantasabb részének felmagasztalása, az individuum imádata került – humanizmus márkanév alatt. Tömören: a sarkalatos erények helyét a hét főbűn vette át, mint az ésszerűségen nyugvó, „tudományosan megalapozott” erkölcsi mérce. Ezt a mércét Aleister Crowley (1875-1947), a modern sátánizmus atyja egy mondatban foglalta össze: „tégy, amit akarsz”.